Az erdélyi magyarság politikai történetéről

1942 | Június

HUSZONKÉT ÉV - 1918 – 1940

Mikó Imre könyve az erdélyi magyarság politikai történetéről

Az erdélyi magyarság huszonkét éves küzdelméről, a román államhatalommal, még nem írtak összefoglaló munkát. Az elsőség Mikó Imréé. Aki, némiképpen ismerős az anyaggal, csak a legnagyobb elismerés hangján szólhat a „Huszonkét év”-ről, amelyhez hasonlóan magas színvonalú tudományos szellemű politikai munka évek óta nem jelent meg magyarul. Különösen a mai időkben nem dicsérhető eléggé, hogy egy gyakorló politikus rendet teremt ismereteiben, nagyobb összefüggéseket iparkodik áttekinteni, művében nem titkolt érvényesülési céljait szolgálja, hanem a tudományos igazságot.

Nem dicsérhető eléggé, hogy a több, mint háromszáz oldalas könyvben egyetlen egy kortesbeszédbe kívánkozó mondatot sem találunk; a szerző mindig az íróasztal mellől beszél, sohasem a hordókról. Tárgyilagosságát sem korszerű eszmék, sem pártállása nem homályosítják el. Úgy, ahogy könyvéből megismertük. Mikó Imre a legjobb értelemben vett erdélyi reálpolitikus.

Öt fejezetre osztja az erdélyi magyarság politikai történetét. Az első négy évben – 1919 és 1922 között - a helyzet egyelőre áttekinthetetlen. Erdélyben éppúgy mint Magyarországon s Magyarországon éppúgy mint Európában. A tájékozódásra, tehát az állásfoglalásra nincs mód, a szigorú gyülekezési tilalom és az ostromállapot egyenként is tehetetlenné tesz, csaknem minden szervezkedést.

Ennek ellenére 1921 januárjában mégis megalakul a magyarság első szervezete, a Magyar Szövetség kolozsvári tagozata, a későbbi szervezkedések magja. A következő korszakban, amely 1928-ban zárul, a románok által megszüntetett Magyar Szövetség helyét az Országos Magyar Párt veszi át, ugyanekkor megindul a parlamenti élet, amelyben a Magyar Párt is részt vesz. Mikó a korszakot a politikai paktumok korénak nevezi.

Ezt az elnevezést az a tény okolja meg, hogy ebben korszakban a Magyar Párt különböző román és kisebbségi pártokkal szövetkezve vesz részt a választásokon, egyfelől abból a célból, hogy, tekintélyesebb képviselethez jusson a parlamentben, másfelől pedig a támogatás fejében a támogatott s így kormányra kerülő román pártoktól kicsikart engedmények, kedvéért.

Ebben a korszakban illeszkedik bele a magyarság a kisebbségi élet nyujtotta keretekbe, ekkor alakul ki az a harcmodor, amelyet a magyarság politikai vezetői alkalmaznak a román államhatalommal szemben, mindaddig, amíg a román demokrácia, meg nem szünik s át nem adja helyét a tekintélyuralomra épült rendi Romániának. Az 1928 és 1933 közötti harmadik korszak az előzőtől voltaképpen csak abban különbözik, hogy ez öt év alatt a Magyar Párt önálló listával indul a választásokon, azaz kikapcsolódik a rendkívül bizonytalan és változékony román pártpolitikai életből.

Erre az időre esik Maniu három éves miniszterelnöksége, a kisebbségek elnyomásának legenyhébb időszaka s Nagyrománia legtisztább választási küzdelme, az 1928 decemberi választás, amelyen tizenhat magyar képviselő és hat szenátor jut be a képviselőházba. A szavazatok nyolcvan százaléka a választást vezető nemzeti parasztpártra esett, a Magyar Párt az összeroppant liberálisok elé került s a parlamenti képviselet nagysága tekintetében az ország második pártja lett.

Az 1933 és 1938 közé eső negyedik korszakban csaknem állandóan a liberálisok, a magyar kisebbség legkeményebb kezű elnyomói vannak kormányon. Az európai nyugtalanság visszahatásaképpen a román belpolitika bizonytalanabb, ingadozóbb, mint valaha. A kormányok a kisebbségek feláldozásával próbálnak gátat vetni a mind félelmesebb erejű belpolitikai feszültségnek, majd midőn ez nem sikerül, a király 1938-ban felveti a demokratikus államformát, pártok feletti kormányt alakít és parlament híján népszavazással új alkotmányt szavaztat meg. Az ötödik korszaknak, a rövid, de annál, viharosabb királyi diktatúrának a bécsi döntés és a királymenekülése vet véget, Erdély északi része visszatér Magyarországhoz.

A végső következtetést nem mondja ki a szerző, az olvasóra bízza az ítéletalkotást. A tények ismeretében más nem lehet a konklúzió, minthogy a magyarság vezetői rátaláltak az egyedül járható útra. E nehéz időkben tanusított magatartásával a magyarság újabb meggyőző bizonyítékát adta politikai tehetségének.

Mikó cicomátlan, egyszerű nyelven ír, szónoki hatásokat sehol sem keres. Könyve olvasmánynak is élvezetes. Azokon a helyeken, ahol a román belpolitika változékony, színes és zavaros világát írja le, izgalmasabb, mint egy kalandregény. Abban, hogy a legjobb propaganda a tények tárgyilagos lefestése, valóban igaza van.

Kolozsvári Grandpierre Emil