Hetvenhárom éves korában, mint a villámsujtotta tölgy, a föld porába omlott egy férfi, a régi Magyarország egyik legmarkánsabb, legregényesebb viadora. Rakovszky István nyugalmazott ulánuskapitány, titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, a koalíciós képviselőház volt alelnöke, az első magyar nemzetgyűlés volt elnöke s néhány napig IV. Károly király miniszterelnöke.

A magyar politikai aréna kevés ilyen gladiátort látott, akinek büszkesége, nemes hevülete, önfeláldozó harciassága, szikrázó temperamentuma és makulátlan karaktere még ellenfeleit is lefegyverezte és személye iránt tiszteletre parancsolta. Tölgy volt Rakovszky István valóban, akinek dereka a halál ölelése alatt hajlott meg először, ugyszólván földi életének utolsó pillanatában. A volt tiszt villámló szemekkel és dörgő hangon ostorozta a közös hadvezetőség hibáit s nem törődik azzal sem, hogy a harcban a kamarási kulcsa forog veszélyben. Mint a nemzetgyűlés elnöke, ő veszi ki Magyarország megválasztott kormányzójától az államfői esküt, majd később lemond, mert a miniszterelnököt is rendreutasítja az akkori idők lázas parlamenti atmoszférájában. A királypuccs alatt bebörtönzik, utána visszavonul a politikai élettől a nagyselmeci birtokán él…

Három héttel ezelőtt utonállók támadták meg a Jánoshegy tetején a feleségével sétáló Rakovszkyt. A 73 éves „bölény” fölemelte vastag sétabotját s ez utonállok szétszaladtak. Egyszer láttam, zuhogó esőben, kukoricanadrágban és zsakettben, a Vilmos császár uton. Rakovszky a kukoricanadrágos, zsakettes dresszben is magyar volt romantikus alakját el nem felejtem soha.