*

Hát ki is az az én? Mi az, miből van az? Az a test, ami másnak is van, mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök azok a belek és azok a nedvek, amelyeket mindenki másban utálatosan utálok. Ha nem volnék oly utálatos, mint mindenki más, nem is élhetnék, nem is tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a levegő vagyok, amit kapok a torkomba, az a színtelen, az a mindenki másé, az az örökös közös lélegzet.

Az a tej és az a zöldség vagyok amit eszem, úgy mint mindenki más, és az a disznó, az a borjú, az hal és osztriga és fácán és galamb amit eszméletlenül felfaltam, éppen úgy, mint a szép leányok falnak akiktől elborzadok, mikor az asztalnál látom őket. A szívem és a belem fel akar fordulni az émelytől, amiért megeszem a kedves pajtásokat, az állatokat. Én lennék az, aki a madarat és a nyulat megeszem? Igen, én vagyok az, én.

Az a fizikum vagyok, az a mozgó kapkodó szerkezet, amit nem én találtam fel, amihez annyit sem értek, mint az órás az órához. Az az engedelmesség vagyok, az az életösztön, az a szokás, az a buta szolgálat, ami benne van a tehénben is, a ruhamolyban is. Az a külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én választottam. Igen, én az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a cipő, amit a suszter öntött a lábamra és az a nyakkendő, amit a nyakkendőgyári kisasszony kötött a nyakamba, s az az ing, meg az a gallér, akit egy pápista színű nő hozott a kosárba haza, annak a nőnek keményítő s szénhidrát szaga van.

Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol van az az én? Minden mást, mindenki mást látok a szememmel, csak magamat nem látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des Italiens-en, az Oxford Streeten a tolongásnak csak egy részecskéje vagyok én. A tengeren még az a hajó sem látszik, amelynek egy elnyomott pici kajütjében alszom én. A Balaton szélén a nádszál magasabb, mint én. Az erdőben a fák kacagnának fölöttem, ha nem tiltaná méltóságuk.

A hold megáll az égen, hogy megkeressen idelent, de nem talál meg. A csillagok pislognak a fáradtságtól, úgy kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné észre azt, ha nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki jajgatna, hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy meg fogom mérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az ajtó előtt az emberiség kirendelt megbízottai.

Éjjel mikor alszom, életem csak az álom árnyéka, nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok én itt az ürességben? Amennyi egy cigaretta a számban, legfeljebb annyi volnék én egy torony ablakában.

A világon egyedül magamnak vagyok én én. Aki velem beszél, annak már csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is mástól hallottam mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek köszönhetem. Ha magam egyes egyedül volnék ember a természet gyűjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén hogy: én? Nem is volna kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlen szavam se volna a számban. Azt se tudnám hogy én én vagyok. Nem is sejteném.

*

Milyen hűtelen vagyok én is a halottakhoz. Én is csak azt mondom, amit ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! és elhiszem azt és a szemem leszokja annak a képét aki meghalt és a fülemben elfonnyad a hangjának az emléke és sajnálom őt vagy nem sajnálom, de már nem követelem hogy itt legyen merőleges alakban a földön. Már nem csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán, nézésén, járásán. Úgy veszem, hogy ő aki meghalt, ő halott.

Egy embert, akit láttam, úgy veszek mint olvadt hullát, hát szép dolog ez tőlem? Hát szabad ezt nekem? Az embereket, akiknek bajtársuk vagyok, elhagyom, csak azért mert véletlenül meghaltak? Ezért az egy kis ballépésükért megtagadom őket, nem ismerem el őket többé, hát ez a bajtársiasság? Ők meghaltak, mondjuk. De ha én is tudomásul veszem ezt és megnyugszom ebben, ez annyi hogy én a magam részéről külön megölöm őket. Van jogom ölni?

Hátha ők nem is szívesen haltak meg; hátha zokogtak, tiltakoztak, küzdöttek, körmeiket az istenük szájába vájták küzdelmükben és még most is úgy vannak ujjaik görcsben begörbülve mint a megfagyott hollóké, kik hanyatt fekszenek a havon? Ők meg mindig harcolnak és én azt merem állítani, hogy ők halottak. Talán tudom mi az a halott? Tudományom semmi nincsen, minden tudományom a szívem. A szívem nem ismer halált csak életet ismer.

Igaz, én többet tudok az úgynevezett halottakról, mint Bossuet, ki azt mondja hogy: ce je ne sais quoi qui n'a pas du nom - mert én tudom annak a nevét, akit ismertem és le nem törlöm a nevét a testéről mikor alszik. Csak úgy szabad vennem, hogy alszik. Hogy pihen, mert elfáradt. Hogy hanyatt feküdt az eget nézni s mindenféléről képzelődni, mint az, aki ünnepnap kirándulást tesz és lefekszik a zöld gyepen. Én nem hiszek a halálban, én nem hiszek a halálnak, én hihetetlen és tiszteletlen vagyok, szemtelen vagyok. Én nem engedek meghalni, én nem adok oda senkit se.

Száműzetésben vannak a föld alatt olyanok, akikről tudom, hogy tudtak rólam, bár nem ismertek. Akik olvasták, amit írtam. Ezekért már nem érzek, ezeké már nem vagyok, ezekkel semmi közöm? Nem, én ragaszkodom hozzájuk, mert hiú vagyok, nem mondok le egyetlenegy olvasómról sem. Vannak iskolai pajtásaim, akikkel kézen fogva vonultunk az élet ellen, akik most a földben vakációznak, vagy tanulnak odalent valamit? Nem tudom.

Nekem is, aki velük egy utat és egy tananyagot vállaltam, nekem is nem kellene most azokkal ugyanegy sötét osztályba járnom? Én bele sem nézek abba a nehéz könyvbe, akit nekik most magolni kell. Szégyellem magam, hűtelen és csaló vagyok. Minden egyes ember, akivel nem ugyanazt az intézetet szenvedtem, az is mind, mind iskolatársam, mert ugyanabba a világba iratkoztam be, amelybe ők jártak és az élet hasonló évfolyamait végzem, hát egyetlen ismeretlen embert se szabad cserbenhagynom, aki meghal.

Én minden emberrel vele halok. Annyiszor halok meg, ahány ember meghal. De míg élek, addig él bennem tovább mind, aki meghalt. Úgy érzem, olyan igazán érzem most, olyan izgatottan és olyan mélyen, gyökeresen, hogy igaz, amit érzek!

Annyi nyugtalanságom szokott lenni a halottak miatt. Hisz ők is emberek, hát ők is tovább gondolkozhatnak és érezhetnek. Nem őrülnek meg odalent? Nem éhesek és nem szomjasak, a drágák? Nem félnek olyan egyes egyedül? Nem szeretnének néha napján valami újságot hallani? Nem kéne lelátogatnom, egy kicsit beszélgetni velük? Nem volna izenni valójuk? Hátha elfelejtettek itt megmondani valamit. A sírkövek nem nyomják a szívüket?

És azoknak a sírköveknek arany ostobaságaiktól nem pirul az a világos homlokuk? A fejfák rothadása nem bántja az orrukat? A tánc nem rugdossa agyvelejüket? A korlátoltságok, amiket fölöttük oly alacsonyan beszélnek a földön, azok nem sértik a fülüket? Nem, a halottak süketek, mint Beethoven és vakok ők, mint Milton. Néha úgy képzelem, hogy úszásnak erednek odalent, mint milliomnyi ezüst halak együtt és vonulnak sötét tengerben, mert keresnek valamit.

*

Mindig szemrehányást tettem azért magamnak, ha elmulasztottam elvenni a reklámosztó ismeretlenektől az utcán azt a cédulát, de azért mindig megesik hogy nem veszem észre, hogy felém is nyújtotta az az úriember azt a papírt, amelyiken híreszteli hogy megnyílt a Trianon-bar elsőrendű szalonquartettel és valódi Hobéliqueurökkel. Tudom mindig el kell vennem a papírt, hisz azért nyújtja az az alak, hogy elvegyem.

Nem lehet olyan sietős utam, hogy egy embernek csalódást okozzak útközben. Csak egy lépésváltásba kerül elkapnom a cédulát annak a bácsinak a kezéből, azután nem kell időt pusztítanom vele, összemorzsolhatom és elejthetem, hisz az a jó ember nem is figyeli azt.

Igen, hisz magamnak is így kéne papírt osztogatni az utcán egész nap, azon a papíron reklamirozni a szívet, a halált, a felhőket. Ennek az embernek, aki nekem a cédulát ide akarja adni, ennek nem érdeke a Glória cipőcreme, mégis januárban a meztelen ujjaival ajánlja mindenkinek.

Nekem legfőbb érdekem az, hogy az emberek a szívüket kitapogassák, megnézzék magukat a halál tükrében és járjanak a felhők előadására. Hogy fájna nekem, ha az a figyelmes ember akitől elmulasztottam a Trianon-bar hirdetését átvenni, ha az se venné majd el az én kezemből az én papíromat.