Egy legendás égi tünemény – és tudományos magyarázata

Néhány hét óta, minden derült éjszakán pompás látványosságban gyönyörködhetnek azok, akik szeretnek a csillagos égbolt csodát között böngészni. A Jupiter, legfényesebb csillagainak egyike, égi vándorlása során, rendkívül közel jutott egy másik feltűnő csillaghoz, a Saturnushoz.

A két bolygó a maga sajátos ragyogásával külön-külön is ékessége a felettünk elterülő csillagbirodalomnak; most pedig, hogy kötvetlen szomszédokká lettek, szinte kölcsönösen megsokszorozzák egymás fényét. Július óta társult gyönyörű csillagporrá a két bolygó; azóta is együtt kelnek, együtt delelnek és együtt nyugosznak az égen. Együtt is maradnak, egészen jövő esztendő márciusáig.

A csillagászatban éppenséggel nem rendkívüli dolog, hogy két égitest ennyire megközelíti egymást, vagy, mint szakszerűen mondani szokás, együttállásba (konjunkcióba) kerül. A Jupiter és Saturnus mostani esetét azonban két dolog teszi szokatlanná. Egyik az, hogy bolygórendszerünknek éppen két leghatalmasabb tagja jutott egymás szomszédságába. Hiszen a Saturnus 734-szerte, a Jupiter meg éppenséggel 1312-szerte akkora, mint a Föld.

A másik pedig, hogy ezt a szép csillagpárt a mostanihoz hasonló kedvező körülmények között felettébb ritkán lehet csak megfigyelni. Igaz, hogy a Jupiter meg a Saturnus együttállása körülbelül húsz esztendőnként meg szokott ismétlődni. De rendszerint úgy, hogy egész idő alatt, vagy legnagyobbrészt a nappali égbolton tartózkodnak. Most pedig szinte egész éjszaka gyönyörködhetünk bennük (hacsak - persze - a felhőzet el nem takarja az eget.)

Augusztus 15-én már igen nagy közelségben volt egymáshoz a két bolygó; ekkor este háromnegyed tíz óra körül keltek. De még két ilyen feltűnően szép együttállásukat figyelhetjük majd meg: október 12-én és jövő évi február 20-án. Októberben már közvetlen napnyugta után, hat óra után kelnek s egész éjszakán át észlelhetők. A februári együttállást azonban már csak a koraesti órákban szemlélhettük, mert nem sokkal a Nap után ők maguk os lenyugosznak.

Évszázadokig tart, amíg ennek a két bolygónak a páros színjátéka úgy ismétlődik meg az éjszakai égen, ahogy mi most láthatjuk. 1603-ban, Kepler, a nagy csillagász idejében volt egy nagy Jupiter-Saturnus-együttállás, majd 1682-83-ban. Azóta nem is figyelhették meg olyan szépen, mint most. A legközelebbiben viszont csak 1981-ben, azután pedig 2238-39 telén gyönyörködhetik az akkori emberiség...

Hanem mi köze van ennek az égi jelenségnek a legendás betlehemi csillaghoz?

Mindenki tudja, hogy a három napkeleti bölcset egy tündöklő csillag figyelmeztette Jézus születésére és a bölcsek ennek az égi jelenségnek a vezetése alatt találták meg Betlehemben a Megváltó születésének helyét. A csillagászok persze már régóta töprengenek, miféle csillag lehetett ez. Maga Kepler is gondolkodott rajta, de bizonyosan még ő sem tudta eldönteni. Sokan úgy vélekednek, hogy abban az időben üstökös tünhetett fel és a legtöbb vallásos képen valóban üstökös alakjában ábrázolják a bethlehemi csillagot.

Hanem a csillagászati kutatások azt nem erősítették meg. Abban az időben nem jelenhetett meg üstökös az égen. Arra sincsen semmiféle támpont - amit szintén sokan feltételeznek, - hogy a legendás égi jelenség talán valamilyen hirtelen fellobbant távoli csillagóriás lehetett, egy úgynevezett „újcsillag”, vagy „nova”, amilyet manapság is akárhányszor megfigyelnek az egek vizsgálói.

A gondos kutatások egybehangzó adatai szerint a „betlehemi csillag” nem lehetett más, mint a Jupiter és a Saturnus csillagpárja. Ez a két bolygó Kr. e. 7-ben a mostanihoz rendkívül hasonló körülmények között került egymás szomszédságába és éppen olyan jól meg lehetett figyelni, mint ma. Csak éppen, hogy most a Kos, ekkor pedig a Halak csillagképében jelent meg. Egyébként azonban éppen úgy jártak hónapokon át szorosan egymás nyomában, mint most és éppen úgy magukra vonták az akkori emberek figyelmét és bámulatát, akár napjainkban.

Hanem az akkori emberiség minden égi jelben titkos értelmet látott. Ami ma a csillagászat, az volt abban az időben az asztrológia tudománya. A Saturnus a zsidók szent bolygójának számított; babiloni csillagászok szerint ez volt a Nyugat csillaga. A Jupitert viszont a királyok, a felkent férfiak védőcsillagának tartották, amely védenceire szerencsét hoz.

Azokban az időkben az emberi lelkeken már nagyon elhatalmasodott a vágy a Messiás után. Csoda-e, hogy amikor ez a két bolygó párrá csatlakozott az égen, megdobbant a szívük? Csoda-e, hogy a napkeleti bölcsek - valószínűleg tudós babiloni papi férfiak - ennek a mélységes értelmű égi jelnek a láttára elhatározták, hogy útnak indulnak a Szentföld felé? Miért éppen a Szentföld felé?

Egyrészt, mert Palesztina Babilontól nyugatra (Saturnus!) terült el. Azonkívül a Saturnus a zsidók bolygója és a csillagpár a Halak között tünt fel s az asztrológia tanítása szerint ez a csillagkép annak a népnek volt szentelve, amely a mai Palesztinában lakott. Ha a Jupiter a Saturnusszal társul, ez nem jelenthetett mást, mint hogy felkent férfi, kiválasztott Király támadt a Szentföld népében!

És az asztrológia igazat mondott. A „betlehemi csillag” nyomán a három keleti bölcs valóban megtalálta a betlehemi jászolban a Kisdedet, akiből később a világ Megváltója lett...

Mindebből pedig két fontos következtetést vonhatunk le:

Először is, hogy mai időszámításunk alapjában véve helytelen, hiszen a „betlehemi csillag”, vagyis a Jupiter-Saturnus-pár ama konjunkciója nem 1940, hanem 1947 esztendővel ezelőtt következett be.

Másodszor pedig, hogy mint akkor, talán most is korszakalkotó események eljövetelét jelzi a „betlehemi csillag”.

Persze ez már nem annyira ,,következtetés”, mint inkább csak találgatás. Hiszen mi már „modern” emberek vagyunk és nem hiszünk a csillagjóslásban.

De a betlehemi csillag mégis itt ragyog a fejünk fölött és egy új világháború vérzivatarában, ágyúk dörgése, repülőbombák robbanása közepette szelíden ragyog az éjszakai égen. Feltekintünk rá és reménykedéssel telik meg szivünk. Hátha ... hátha most is megváltást hoz majd ennek a szegény, meggyötört világnak?


A csillag pár egyik tagja: a Jupiter, a naprendszer óriása, távcsövön keresztül fényképezve. Átmérője 145.000 kilométer (Földünké 12.748 km); 1312 Föld-nagyságú gömb férne el benne. Tizenegy holdját ismerjük. Az egyiket, apró fehér pont alakjában, baloldalt alul, közvetlenül a bolygó korongja mellett látni, árnyéka jól észrevehető fekete foltként válik ki a bolygó felületéből.

A másik tag: a körülgyűrűzött Saturnus.
Méa messzebb esik a Naptól, mint a Jupiter, majdnem tízszer olyan messze, mint a Föld. Kisebb a Jupiternél, de még így is 734-szer haladja meg a Föld térfogatát. A gyorsabb Jupiter minden húsz esztendőben utóléri a Saturnust s ilyenkor azután szoros közelségbe jutnak egymáshoz.

Az idei esztendő nagy csillagászati meglepetése: újra felragyogott felettünk a betlehemi csillag! Két hónapja minden éjszaka szoros együttállásban láthattuk az égen naprendszerünk két legragyogóbb tagját: a Jupitert, meg a Saturnust.

Az újabb tudományos kutatások szerint éppen ilyen csillagpárt alkottak Kr. e. 7-ben is és minden valószínűség szerint ők voltak az a bizonyos legendás betlehemi csillag, amely a három napkeleti bölcset a Megváltó születési helyére vezette.

Ősi ékírásos táblák is mellette szólnak, amelyeket hajdani babiloni csillagvizsgáló romjai közül ásnak ki a régészek. Közülük való az itt bemutatott táblatöredék is. Szövege ötször egymásután ismétli a rejtélyes figyelmeztetést: „Jupiter és Saturnus a Halakban!