Valóban igaza van a néhai való Ben Akibának, hogy nincs semmi uj a nap alatt…Azt lehetne hinni, hogy a keztyű, ez a fényűzési és divatcikk, egészen uj valami, alig pár száz esztendős, holott oly régi, mint a civilizáció.

Az ó-egyiptomi királysirok fölásatásakor több domborművön nagyon érdekes kulturképeket találtak a kutatók. Az egyiken ott ült trónján a győzelmes fáraó és fogadta a leigázott népek hódolatát, melyek elébe járultak. A rabszolgák serege görnyedezve hordja a trója lábaihoz a legyőzött törzsnek különböző ajándékait, s Ázsia népei drága és pompás kesztyűkkel kedveskednek a fáraónak…

Ugylátszik, hogy a keztyű divatja Ázsiában kezdődött, s voltaképpen nem is divat volt, hanem fényűzés. Bizonyos ugyanis, hogy Ázsia enyhe éghajlata nem tette szükségessé a keztyű viselését a kéz megvédésére az időjárás viszontagságai ellen; tisztán nagyúri fényűzés lehetett csak a keztyű divatjának forrása, s ezt a föltevést valószínűvé teszi az is, hogy csupán az előkelő társadalmi osztály élt vele. De, hogy az előkelők közt nagyon elharapódzott a keztyű divatja, bizonyítja Xenophon görög hadvezér, aki megvetéssel lobbanja szemünkre elpuhulságukat a perzsa strapáknak – mivel keztyűt viselnek. Ám a perzsák viszont jogosan vághatták volna vissza Xenophonnak, hogy a maga háza előtt söpörjön. Mert hiszen a keztyűt Görögországban is használták, még pedig éppen a szigoru Spártában, mely a fizikai nevelést, a test acélos megedzését tartotta az állam legfőbb céljának. Tudjuk ugyanis a görög írók följegyzéseiből, hogy a Lykurgustól alapitott nyilvános járékokon, melyek a mi atletikai versenyeinknek felelnek meg, a fiatal leányoknak – mert ezek is részt vettek a férfias küzdelmekben – keztyűt kellett huzniok a birkózáshoz.

A finom ízlésű és előkelő Athénében persze egészen más szerepe volt a keztyűnek. Ott már a kéz ápolásának, finoman tartásának az eszköze volt és Aspasia, a hires Themistoeles kedvese sohase jelent meg nyilvánosan kesztyű nélkül. Phryne pedig, az ókornak ez a világhírű courtisancja, sohase huzta le a keztyűt annyira féltette szép kezeinek a finomságát. Egy alkalommal, midőn a csodás szépségű nő törvény elé került s a halálos ítélet szinte már szinte elkerülhetetlennek látszott, a megszorult védő hirtelen lerántotta a ruhát Phrynéről s elkeserdett páthosszal kiáltotta föl:
- Volna-e lelketek, hogy ezt a tökéletes szépséget elpusztítsátok?!....

És a szigoru biráknak nem volt rá lelkük, hogy kimondják a halálos ítéletet, bizonyára azért, mert a gyönyörűséges Phrynének minden ruházata csak a kezére huzott kesztyű volt. S ha modern szemüvegen nézve talán kissé furcsa és meglepő is ennek a fölmentő itéletnek az indokolása, némileg érthetővé teszi az, hogy a túlfinomult és művészetimádó hellém kultúra bálványozta a tökéletes testi szépséget, melynél nagyobb kincset nem ismert: Phryne pedig oly tökéletes szépség volt, hogy többször állt modelt a leghiresebb görög szobrászoknak az istennők szobraihoz. De keztyűjét még ilyenkor sem vetette le.

A görög mithológia szerint különben a keztyűt maga Vénus istenasszony, a szépség istennője találta föl és viselte először. Vénus ugyanis beleszeretett Adonisba, a gyönyörű vadászba, aki azonban hallani se akart a magas szerencséről, sőt éppen ugy menekült előle, mint a derék József, mikor Puttifárné őnagysága megkörnyékezte a szerelmével. Ám az istennő makacskodott: utána eredt a vadásznak és tüskön-bokron keresztül hajszolta. Eközben egy csipkebokor megsebezte a kezét, melyből csurogni kezdett a vér. Igaz, minden vércseppből pompás, haragos piros rózsa sarjadt, de azért Venusnak mégis csak fájt a keze. Gyorsan előhivta tehát a három gráciát és rájuk parancsolt, hogy varrjanak neki finom bőrből valami kézrevalót, ami megvédje kezét a tüskéktől. Igy született meg a kesztyű, melyet aztán a gráciák, - mint vérbeli divathölgyek – azonnal viselni kezdtek s széles e világon divatba hozták.

A franciáknak szintén van egy legendájuk, mely szerint a keztyűt egy provencei lovag találta föl, hogy megvédje kezét és csuklóját a kardcsapásoktól. Annyi bizonyos, hogy a középkori lovagok hadifölszerelésében jelentős szerepe volt a bőrrel vagy bársonnyal bélelt lovagkeztyűnek, mely az izületekben puha bőrből vagy selyemből készült, hogy a kéznek szabad mozgást és szilárd markolást biztositson. Csakhamar a kesztyű lett az ajándékozás és fölruházás jelképe; a hübér-urakat kezsztűvel jutalmazta a király, illetőleg mikor nagy földterületeket és várakat ajándékozott neki, a keztyű adományozásával helyzte be őket uj birtokjogukba. Ebből a korból származik a „keztyűsvetés” lovagias divatja is; a valaki elé dobott kesztyű nyilt ellenségeskedést jelentett. Ha pedig valakinek keztyűt küldtek, akárki által is – V. Károly egyszer a kuktájára bizta ezt – akkor ez életrehalálra szóló kihivás volt.

Köteteket lehetne megtölteni a kesztyű történetére vonatkozó érdekes apróságokkal, kezde azokon a keztyűkön, melyeket az ujjongó római matrózok Coriolanus felé hajigáltak, föl egészen a Récamier asszony himzett keztyűjéig, melyen a Szabadság istennője pompázott frigaia sapkában. Értékes, diszes kesztyű lehetett a szaracén királyoké is, a ráhimzett sassal és koronával; ez különben az uralkodói jelvények egyike is volt. Annál irtózatosabb volt az inkvizició vaskeztyűje, mely a halált jelképezte, s jaj volt a szegély eretneknek, akire lesujtott! Ellenben csupa örömet, gyönyörűséget jeleznek azok a csodaszép és finoman dolgozott keztyűk, melyeket a renaissance nagy művészeinek festményein látunk, ilyen a Tiziantól festett „keztyűs lovag” vagy Velasquez néhány pompás arcképe, melyek hű képét adják a regényes lovagkor keztyűdivatjának.

Ekkor már sokféle keztyűt viseltek. Más volt a lovagok tornakeztyűje és ismét más az, melye sólyomvadászatokon és munkaközben huztak föl. S a katonák megint más keztyűt viseltek, mint hűbér urak, a bárók és lovagok. Különbözők voltak még a női és egyházi keztyűk is, sőt a lovagok és világi urak is egészen más keztyűket viseltek a különböző alkalmakkor. Legnagyobb szerepe a cinquecentóban ( a XVI. Század olasz neve) és a renaissance korában volt a keztyűnek. VI. Károly egy év alatt 251 pár keztyűt használt el, Izabella királyné pedig harmincötöt. Mert a férfiak divatja még pazarabb volt, mint a nőké, s ebből a korból valók az aranygombokkal, drágakövekkel diszitett lovagkeztyűk. Ezeket a pompás keztyűket azonban a férfiak ritkán huzták föl, hanem többnyire a kezükben tartották. A birák se hordhattak keztyűt hivatalos funkciójuk alatt, s mivel a kesztyű a hódolat jele volt, a király előtt se volt szabad keztyűs kézzel megjelenni.

A vazallus szintén keztyűtlenül jelent meg földesura előtt, s aki templomba ment, Isten házának küszöbén lehuzta keztyűjét. Ha rokonok vagy barátok találkoztak mindig lehuzták a keztyűt, mielőtt kezet fogtak.

Hogy a kesztyű mennyire fényűzéshez tartozott, bizonyitja az, hogy a gyász első hónapjaiban nem volt szabad keztyűt viselni. Egyébként, mikor fölhuzták, zsinórra akasztották a nyakba a keztyűt, éppen ugy, mint ahogy ma a gyerekek viselik. És már akkor is voltak éppen olyan csuklóvédő, visszahajtott peremű, prémes keztyűk, mint manapság, sőt az előkelő hölgyek – még az urak is!- már ismerték és viselték a könyökig érő hosszu keztyűket is. IX. Károly francia király, pl. szintén ilyet hordott a nevezetes szent Bertalan éjszakán, mikor vérfürdőt rendezett a gyanutlan hugenottáknak.
A hölgyek pedig még éjszaka is hordtak keztyűt, hogy megóvják a kéz bőrének finomságát. Ezeket a keztyűket ámbra-, pézsma- vagy benzoe-oldatban áztatták, hogy ezeknek az illata belévegye magát a kéz bőrébe. Különösen a Valois-királyok és királynők szerették az ilyen illatos keztyűket, melyeket Medici Katalin királyné honosított meg a francia udvarban. Nagy kitüntetés volt, ha valaki ilyen keztyűt kapott ajándékba, de a kitüntetés nem mindig járt veszedelem nélkül. Medici Katalin ugyanis, aki magával hozta Olaszországból a méregkeverés divatját, erős növényi méreggel itatta át az ajándékozott kesztyű bélését, melyet finomra tört üvegporral hintett be. Ez a finom üvegpor fölkarcolta a kéz bőrét s akkor a méreg behatolt a vérbe; igy halt meg a szerencsétlen Jeanne d’Albret a királynőtől ajándékba kapott keztyűktól….

Legnagyobb fényűzést a velencei nők fejtettek ki a keztyűviseletben: a kesztyű kézfejére ugyanis pompás gouache-képeket festettek koruk nagy művészeivel. Ez a divat átharapózott Franciaországba is, ahol azonban XIV. Lajos korában a selyemkeztyűk már kiszorították a bőrkeztyűket. Ekkor jöttek divatba az ugynevezett félkeztyűk ( mitaines) , melyek csak a kézfejet borították be, ugy hogy az ujjakl szabadon maradtak. Gyöngyök és aranyhimzések váltakoztak ezeken a keztyűkön, oly ízléses szimpompában, amely még ma is méltán bámulatot kelthet. És külön szabályai voltak a kesztyű-etikettnek, melyeket minden jóízlésű lovagnak tudnia kellett. „ Ha hölgyet kisérsz a templomba, - irja egy akkor Knigge – akkor jobboldaladon vezesd, keztyűidet pedig tartsd kezedben.” S ha a hölgy átnyujtott valamit a férfinak, akkor ennek le kellett vetnie a keztyűit, mielőtt a tárgyat a hölgytől átvette.

XIV. Lajos kora óta azonban nagyon megcsökkent a kesztyű divatja, vagy legalább is a keztyűviseletben kifejtett fényűzés. A francia forradalom, mely hadat izent az előkelőségnek és vérbe fojtotta az arisztokráciát, elsöpörte a keztyűt is. A direktorium idejében még a kesztyű is gyanus volt, mint az előkelőség jele s könnyen vérpadra juttathatta viselőjét; igy hát a kezek mezitelenül maradtak egészen a császárságig: de ekkor aztán a kesztyű oly diadalokat ért, amelyhez foghatókat hiába keresünk más korszakok kulturképeiben. Festett és himzett, gyöngyökkel és drágakövekkel diszitett keztyűk jöttek divatba ekkor, s az egyik divatlapból tudjuk, hogy Páris egy ünnepelt szépségének 600 pár keztyűje volt s ezeknek párja tiz és ötven frank között ingadozott. Sőt Berry herceg, ugyancsak egykoru adat szerint, 62 frankot fizetett egy pár keztyűért s egy alkalommal 300,000 frankért vásárolt keztyűket, hogy kellemes meglepetést szerezzen szive választottjának!

Ezeket a keztyűket az jellemzi, hogy fönt a csuklónál mindig pompás szegélydísz van rajtuk, a himzett keztyűket pedig madártollakkal varták ki, sőt akadtak olyan szerelmes hölgyek is, akik tulajdon hajfürjeik selymes szálaival himezték keztyűket a lovagjaiknak! És ez a botor fényűzés többé-kevésbé megmaradt egészen a mult század derekáig. Csak Morny herceg hozta be a második császárság idejében azt a divatot, hogy a férfiak, ha frakkot viselnek, ne huzzanak keztyűt, s ezt a szokást egész Páris követte. Eugénia császárnő, III. Napoleon neje, már nem viselt diszes keztyűket, s természetesen mindig ujakat huzott föl. Mivel pedig nagyon kicsi keze volt, az elhasznált keztyűket olyan szegény leánykák közt osztották ki, akik bérmálásra készültek. VIII. Eduard angol király, akkor még walesi herceg, szintén Párisban járt ekkor, s 12?éppen olyan keztyűt ajándékozott menyasszonyának, aminőt Eugénia császárnő viselt; s ezeknek a keztyűknek tucatja 500 koronába került.

A kesztyű használata azonban nem szoritkozott csupán a gazdag és előkelő társadalmi osztályra. Akinek a keze fázott, meg ha százszor közrendű polgár vagy éppen paraszt volt is, iparkodott megvédeni kezét a hideg ellen s a keztyűviselet divatja ekképen átterjedt a középosztályra, sőt a legalsóbb néprétegekre is. A kofa és az utcaseprő meg a kocsis éppen ugy visel már keztyűt télen, mint a legelegánsabb hölgy, noha keztyűje, természetesen, egészen más anyagból készül. Sőt még a primitiv népek se lehetnek el kesztyű nélkül, s a Szibériában lakó eszkimók, például a rénszarvas bőréből varnak keztyűt, melyet részben a szőrével kifordítva viselnek, részben pedig kicserzik, sőt szironyos varrással is diszitik a bőrt. Érdekes az alnók – Japán őslakóinak – keztyűje, mely pompás prémmel van bélelve, valamint a kioea-indiánusok ( ejtsd kejové) félkeztyűje, amelyet szintén bemutatunk, ahogy a rézbőrű éppen fogja skalpolókését, mellyel lenyuzza legyőzött ellenfele fejbőrét….

Hátra volna még eldönteni, hogy melyik a legjobb kesztyű?.....Egy régi közmondás szerint három tényező szükséges a jó keztyűhöz: Spanyolország, mely adja és kicserzi a bőrt, Franciaország, mely a keztyűt kiszabja és Anglia, amely megvarrja. A magyar keztyűipar is jól megállja a helyét a világversenyben, ugy, hogy e tekintetben már nem igen szorulunk rá a külföldre.

A kesztyű története azonban a világháboru következtében ugy látszik uj fejezethez közeledik. Az anyaghiány ugy felcsigázta a keztyűk árát, hogy minőségük szerint 30 és 150 korona között váltakoznak. Az áraknak ez a rohamos emelkedése arra kényszeriti a középosztályt, hogy mint divatot elejtse a kesztyű viselését. Ugy, hogy ma már nem is szembetűnő, ha hölgyek kesztyű nélkül jelennek meg az utcán.