Belekotnyeleskedtem már a kultúrába, a közgazdaságba, most a civilizációnk egy tőlem meglehetősen távol álló szegmenséhez nyúlok, a sporthoz. Gyerek- és ifjúkoromban –természetesen – én is fociztam utcákon, tereken, jártam testnevelésórákra, de még az amatőrségig sem vittem egyik sportágban sem. Mégis idetolakodok!

Két tény és egy feltételezés indokolja választásomat: az egyik, hogy egy 1928-as sportesemény nógat írásra, a másik, hogy ennek a labdarúgó mérkőzésnek kifejezett politikai vetületei is voltak. A harmadik az – a távol-keleti filozófiákból jól ismert álláspont –, hogy minden mindennel összefügg.
Még egy előzetes: ne várjanak tőlem érzékletes tudósítást! Nem vagyok riporter (sőt riportalanynak is silánynak bizonyulok időnként). A meccsről való tudósítást olvashatják a sport rovatban! A 4:3-ra végződőt: az olaszok győztek. Ellenünk. Szakadó esőben.

A szakadó esőt szárazan, esetleg enyhe nedvességgel „úszták meg”: Ponteniari herceg, Róma kormányzója, Ginta, Balboa, Sirani alállamtitkárok, Starace párttitkár, Maragviglia képviselő és a többiek. (A nevek pontosságát, az újság korára, ergo olvashatóságára való tekintettel nem garantálom!) Történelmi tény, hogy Mussolini nem volt jelen a 30.000 néző közt, mert „hívei nem szeretik, ha nagy és izguló tömegben vesz részt”, viszont… de erről később!

Magyar részről a Hory András követ vezette nagyszámú olaszországi magyar kolónia szurkolhatott (remélem, a mieinknek), és nekünk, értünk dobogott Lord Rothermere szíve is, hisz tulajdonosával együtt ott volt az aznap felavatott Stadion Nazionaléban!

Mondottam volt, 4:3 lett az eredmény. Kikaptunk. Ne búsuljunk, jönnek még nagyobb vereségek is, és nemcsak fociban, lépjünk inkább vissza a mérkőzés előtti szombat estére, amiről a lap a meccs leírása után számol be! A lap! Majd’ megfeledkeztem forrásomról!

A korszak hetilapjai közül A Reggelről van szó, annak is az 1928. március 26-i számáról, amely a cím- és a következő oldal nagy részét szánta a cikkre. Szóval lapozzunk!

Az írásmű ezen része „A küzdelem még jobban összekovácsolja a két nemzet barátságát!” címet viseli. Ez már politika! Gondoljunk csak az olaszok első világháborús viselkedésére, Isonzóra, Doberdóra…

A magyar csapat tiszteletére rendezett bankett esmeg a Duce hiányában zajlott le, akit Bottai államtitkár helyettesített. Ott volt még – valószínűleg többek között – a már említett Starace, a fascista párt vezértitkára. Válogatottunk báró Kray vezetésével ment a vacsorára, „amely mindvégig meleg hangulatban folyt le”.

A továbbiakban a szokásos formalitások olvasót kímélő nélkülözésének elhagyása után a „a dolog” politikai vonatkozására térek.

Fischer Mór „olasz beszédben éltette a fascista Olaszországot és annak vezérét.” („Beszédét zugó tapssal honorálták a megjelent olasz előkelőségek.”)

Majd jött Bottai (államtitkár) Mussolini legmelegebb üdvözletét tolmácsolva a magyar vendégeknek. És azután következett a beszéde, amiből hosszabb részletet idézek. (Okulásul? Azért!!)

„A magyar nemzetnek az európai kultura rendkivül sokat köszönhet. Legutóbb is Magyarország védte meg a nyugati kulturát a bolsevizmus ellen.” Mielőtt folytatnám a fasiszta ideológus (és államtitkár, később miniszter okfejtését, felhívom a figyelmet a Magyar Tanácsköztársaság 133 napjára, mint „olyanra”, amit meg kellett szüntetnie a…) „A magyar ellenállás lelkesítette Itáliát, amikor a fascista irányzatot megalapította, amely most organikus, uj államformát ad a világnak.” És vissza a sporthoz: „Nem tudom, ki győz holnap, de biztos vagyok abban, hogy a vesztesnek nem kell szégyenkeznie.”

Másnap 4:3-ra győztek az olaszok.

És mi nem szégyenkez(t)ünk! Győzött a fasiszta eszme is! („Ria, ria, Hungária!”) Bottai szavaiból kitűnik, hogy megelőztük (Prónaynkkal, Héjjasunkkal, Francia Kissünkkel, Ostenburgunkkal és a többiekkel, s végső soron az ő működésüket egy ideig elnéző, sőt támogató Horthynkkal) az olaszokat!

Végül is ki győzött?