Egy belga föstőnek, René (ejtsd: Röné) Magritte-nak van egy kép. A datálás elmarad, mert szétesett a könyves szekrényünk – s remélem –senki sem gondolta, hogy az eredetijéről beszélek. „Ez nem pipa!” Egy jól kidolgozott pipát ábrázol, ha jól emlékszem, bodorodott is füst (benne? rajta?) Pipa volt. És: „Ez nem pipa!” A reneszánsz illuzórikusságán érett szemem számára pipa, pipa volt ez a javából! Aztán nőttem, nődögéltem, és rájöttem, hogy ez úgy pipa, mint Esmeralda vaksága! Persze csak jelképesen, mert Magritte az idők egyik legnagyobbja, míg Esmeraldáról (jellemző, hogy a színésznő nevét, a sorozat címét sem tudom), csak annyit tudok, amennyit a csacsogással létének értemet adó szájból (szájakból) kihallottam. Ez már esztétika, s lehet, igazságtalan! És amíg ezt írom, rájövök okfejtésem paradox jellegére! A festmény a ráírott mondattal fejti ki hatását. Arra figyelmeztet, hogy ne keverjük össze a valóságot és a fikciót (a művészetet)! Erre jövök én…

„Ez nem vicc!” – mondja a teljes címe írásomnak. A szöveg egyik fele ugyan viccnek (a kierkegaard-i „Witz”-nek is felfogható a maga groteszk tragikumában), a másik fele azonban… Ne kerülgessem én a forró kását (ez vicc!), mondjam meg a tutit (ez is vicc!), mondjam (már – ez megint csak egy…) , hogy mind a kettő történet, a fikciós is, a tényszerű is – valóság.
Ez a portál időjáték! Megengedtetik a kronológiai rend megbontása. Meg is teszem! Méghozzá – incselkedve az olvasóval – előbb írom le a valóban megesett (legalábbis megírt) történetet, az 1929. november 24-én Párizsból küldöttet. (Nem válogattam be a főszövegbe, hisz… bulvár illat lengi körül!) Így hangzik (látszik):

„Demidov orosz herceg ellopta Humblot volt szenátor pénztárcáját vasárnap reggel egy párisi pályaudvaron

Az egyik párisi pályaudvaron vasárnap reggel Humblot volt marnei szenátort meglökte egy elegáns fiatal ember, aki udvarias bocsánatkéréssel sietett tovább. Egy perccel utóbb a szenátor észrevette, hogy belső zsebéből hiányzik a pénztárcája, amelyben több mint 14.000 frank volt. Az elegáns fiatal embert rendőrnek adták át. A tárcát megtalálták nála. A tolvaj Demidov hercegnek vallotta magát. Lakásán bőröndöket és sok pénzt találtak. Demidov herceg mint parkettáncos volt ismeretes a montmartrei mulatókban.”
A másiknak, mint ahogy az igazi vicceknek (és a valóságdaraboknak), nincs címe. Kreálhatnék egyet, de minek. Fiatalon hallottam, s azt sem tudom, dohányoztak-e a szereplők: Brezsnyev (elvtárs) és Kádár (elvtárs). Nem is teszem idézőjelek közé a sztorit.
Történt a reálfikció világában, hogy Brezsnyev (elvtárs, a továbbiakban et.) Budapestre látogatott. A bőséges ebéd után (jól tudta ezt Kádár et.) jólesik ám egy cigaretta. Elővette hát arany cigarettatárcáját, felkattintotta s megkínálta előkelő vendégét. Tetszett a tárca Brezsnyev et. – nak, elkérte, nézegette. A szeme akkor lábadt könnybe, amikor elolvasta a feliratot: Hruscsovtól Kádárnak. (Ne firtassuk a könnyezés okát! Még ne!) A következő évben Kádár et. utazott Moszkvába. Néki is könny szökött a szemébe, amikor a Brezsnyev et. által előhúzott cigarettatárcán elolvasta: Széchenyitől Kossuthnak.
Ugye hihető és hiteles mindkét történet?
És ne feledjük: Párizs ide, Humblot oda, mégiscsak kelet-európaiak!