Az idősebbek emlékezhetnek Dinnyés József híres dalára, melynek a refrénje így hangzott: „Ez ám a karrier!”

Elmondható ez I. (s eleddig egyben utolsó) Ferenc Józsefre is. Az 1848. december 2-án a vízfejű V. Ferdinánd helyébe ültetett 18 éves császár a magyar szabadságharc zűrzavarába találta magát. Ez izgága magyarság még arra is képes volt, hogy a következő év áprilisában kimondja a Habsburgok trónfosztását, így F. J. megszűnt törvényes magyar király lenni. 1849 nyarán orosz segítséggel (talán a sors fintora, hogy uralkodói jelmondat a következő volt: VIRIBUS UNITIS, vagyis EGYESÜLT ERŐVEL!) az osztrákok leverték a magyar rebelliót.

A fiatal F. J. is felelős volt, máig felelős a 13 aradi és az egy pesti október 6-án kivégzettért, a megtorlás többi halálos áldozatáért, az ezrekben kifejezhető bebörtönzöttekért, a szintén több ezer külföldi katonáskodásra ítéltért, az emigrációt választókért. Pályafutása vérrel, bűnnel indult.

1914. augusztus 28-án a Népeimhez (ekkor már Isten kedvező kegyelméből Austria Császára, Magyar, Cseh, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és Bolgár országok Apostoli, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotharingia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morva őrgrófja, Fel- és Al-Slézia, Modeana, Parma, Piacenza, Guastalla, Osvieczim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Görz és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- s Al-Luzsicza és Istria őrgrófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb.grófja, Triest, Kattaro és a Szláv őrgrófság Ura volt, s mint tudjuk 1908 óta Boszniát és Hercegovinát is magáénak mondhatta, summa summarum legalább 16 „néphez”) szóló proklamációját ekképpen fejezte be: ”Ebben az órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségnek. Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

1916. november 21-én, amikor meghalt, éppen a közepén tartott az első világháború. Aminő a kezdet, olyan a vég. Ez ám a karrier!

Életidejének 86 évéből 68-at uralkodóként, 44-et férjként töltött el. 1854-ben vette feleségül 16 éves unokahúgát, Erzsébetet (Sissyt), akitől négy gyereke született. Egyébként – a dokumentumok szerint – nem volt boldog a házasságuk. Első lányuk egy éves korában meghalt, öccsét, Miksát 1867-ben a mexikói felkelők kivégezték, a trón örökösének kijelölt Rudolf 1889-ben öngyilkos lett, Sissyt (Erzsébetet) 1898-ban megölte egy őrült. Fejezzük be a családi gyászok sorát azzal, hogy unokaöccsét, a trón újabb várományosát 1914 júniusában lelőtték. Tragédiák. Katharzis nélküliek. Ő – szintén a források írják meg – nem tudott szeretni, illetve két „szerelme” volt: a hadsereg és az egyház!

Arany János 1857-ben a címszereplőiéhez hasonló bátorsággal fogalmazott: „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd. –„!!!
S a nép? Az istenadta nép? 1867-ben a kiegyezési törvény aláírása után megszűnt minden akadály Ferenc József újbóli magyar királlyá tétele előtt. A koronázási ceremónia június 8-án zajlott le. A szertartásokon képviseltette magát a magyar főnemesség, a papság, a köznemesség, az országgyűlési követek. Az utcákon, tereken hatalmas tömeg hömpölygött.

Miután F. J. fejére került a Szent Korona, kezeibe a jogar és az országalma, megdördültek az ágyúk, megszólaltak a harsonák, és a tömeg üdvrivalgásba tört ki. 18 év elteltével a magyar szabadság vérbetipróját ünnepelték. „Éljen Eduárd!” Ferenc József újra Magyarország királya lett, s a jó magyar infantilizmus szerint (Árpád, Mátyás, Rákóczi, Kossuth, Bem után és Rákosi, Kádár előtt) „apánk”!

Majd’ két évig a szolnoki megyei könyvtárban dolgoztam. 1983 közepén megbízást kaptam egy, a könyvtárat bemutató cikk megírására a Szolnoki Műsorkalauzba. A szöveg nagyobbik részében válogattam az 1883-ban a városban működő három napilap szeptemberi számaiból. Másodikát így idézte meg a Jász-Nagykun-Szolnok: „Kossuth Lajos, Magyarország felszabadítója 1802-ben szeptember 2-án született… Kiáltsuk hát szívvel, lélekkel: Éljen Kossuth Lajos.” 1883. szept. 2-án Stefánia trónörökösnő leányt szült. Ugyanez a lap kendőzetlenül leírta: „E helyütt mi sem gátol bennünket annak kijelentésétől, hogy éljen a királyi pár, mint boldog nagyszülők.”
Ez volt az az időszak (éppen e portálnak is egyik érdeme a „boldog békeidők” mítoszának megcáfolása), amikor a falvédők egyik felére Kossuth, a másikra Ferenc József „apánk” arcképét hímezték. A nép felejt, mert élni akar.

1914 augusztusa. „Mire lehullanak a falevelek, hazajönnek a katonák.” II. Vilmos talán komolyan vett, talán tudatosan hazug mondatának eufóriájában, a nagy csinnadrattával harcba indulók közt ilyen „népdalok” születtek: „Sej-haj, elvitték a Jóskát katonának, / Fényes szuronyt választott magának. / Fényes szurony, rózsafa a nyele, / Sej-haj, rá van írva nagybetűkkel Ferenc Jóska neve.”
Ritka szavú anyai nagyapám nagy néha egy pohár bor mellett nótázni kezdett. A dalok közül egyszer sem hiányzott a „Ferenc Jóska katonája vagyok…” Ő az orosz frontról tért haza.
Ám hamarosan jött a kijózanodás. A dalok nagy része F. J. ellen fordult, mint például ez:
„Ezerkilencszáztizennégyben
Még az úristen is lenézett a földre
Ferenc Jóska ej háborút indított
De sok édesanyát örökre megszomorított”

E cikk megírását Ferenc József halála „ihlette”. Többször belékerült Kossuth Lajos neve is.
A két ember fölött ítélkezzen a XX. század írógéniusza, Krúdy Gyula.
„Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményekben részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését.
Ferenc József huszonkét esztendővel élte túl Kossuth Lajost, mégis 1916-i bécsi temetésén, e legnagyobbszerű gyászpompában, amikor az osztrák császárság és magyar királyság utoljára mutathatta meg a világnak díszét, koronáját, csodálatosságát az emberi pompának, a császárságnak: mégis ezen a bécsi temetésen sokaknak eszébe jutott Kossuth Lajos temetése. Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két kemény öregember, akihez csaknem egy századéven át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik”