A háború célja, hogy egyik fél a másiknak ellenálló erejét megtörje, háborús akaratát leigázza és saját akaratát a másikra kényszerítse. Ennek a célnak elérésére évszázadok folyamán különféle hadászati módok és harcászati eljárások fejlődtek ki, hiszen a hadviselés mindenkori formája is éppen olyan fokozatos fejlődés eredménye, mint bármi más a világon.

Ma nincs még állam, mely teljes anyagi és műszaki felszereléssel készen állna a légi háborúra, mert egyik sem hozhat oly mérhetetlen anyagi áldozatokat, amilyeneket a folytonosan változó technikai fejlődés követel, mely holnap elavultnak jelenti ki azt, ami ma új volt.

A légi támadások eszközei a robbanóbombák, gyújtóbombák és gázbombák. A robbanóbomba elnevezés tulajdonképpen gyűjtőfogalom, mely magában foglalja a szilánkhatású, rombolóhatású és aknahatású bombákat és nem is szabatos, mert a gyújtóbombáknak és gázbombáknak is lehet robbanó töltetük.

Már a világháborúban használták őket, majd a meginduló technikai fejlődés nagyságukat és hatásosságukat fokozta. A 10-25 kg súlyú szilánkhatású bombák az élő célok megsebesítésére vagy elpusztítására alkalmasak, az 50-100-300 kg súlyú rombolóbombák kisebb (raktárak, hangárok, házak stb.), az 500-1000-1800 kg súlyú aknabombák nagyobb holt célok (épülettömbök gyárak, víz-, gáz-, világítási erőműtelepek, főbb polgári és katonai hivatalok stb.) ellen használhatók.

Az Egyesült Államokban előállítottak már 1950 kg-os aknabombákat is, ezeknek magassága 4.11 m, átmérője 0.6 m, trinitrotoluol töltete 900 kg. A technikai fejlődés a bombák nagyságát még kétségtelenül nagy mértékben fogja növelni, mégis óriási méretű bombákat, melyeknek céltévesztése esetén nagy az anyagfecsérlés, csak kivételesen nagykiterjedésű fontos épülettömbök elpusztítására használhatnak.

Éppen ezért helyez nagy súlyt minden tengeri hatalom - még fokozottabban, mint valaha - legénységének kiképzésére a torpedó szerkezetében és kezelésében. Különösen mióta a légi haderőben is bevezették a torpedóvetést, ami tulajdonképpen új fegyvernem, mert torpedókat eddig csak tengeralattjárókról és hajókról bocsátottak ki.

Magának a torpedónak a szerkezete is állandóan tökéletesedik, finomul; a haditengerésznek pedig lépést kell tartania a technika haladásával, hogy hivatását kellőképp elláthassa.Biztosan is kell végeznie a munkáját, éppen azért, mert a torpedó pénzértéke igen nagy, az elveszett torpedó pótolhatatlan anyagi kárt jelent.

Walter Christie, 70 éves amerikai mérnök, félelmetes új harcikocsit szerkesztett. Az új típusú tank 140 métermázsa súlyú, 430 lóerős motor hajtja óránként 90 kilométeres sebességgel. Az Egyesült Államok hadirepülőgép-flottáját 83 ilyen kettős fedelű bombavető gépmadárral egészítették ki. Az U.S.A. hadseregének új bombavető repülőgépei óránként 480 kilométeres sebességet érnek el.

Elegáns, áramvonalas, óriás szivaralakú a légi torpedó. Vastag fehér potróhában több mint két mázsa irtózatos erejű robbanóanyagot rejt, egyébként testének nagyobbik felében csodálatos gépezet rejtőzik. Repülőgép alá erősítik fel. Támadás esetén meghatározott pillanatban kioldják a tartókarmokat és a légi torpedó villámsebesen zúdul alá. Amikor vizet ér, nyomban működni kezd a gépezet és propeller segítségével a leggyorsabb motoros hajót is túlszárnyalva siklik előre beállított célja felé.

A legvadabb hullámverés sem tudja a kitűzött céljától eltéríteni. Belül ugyanis, mint egy gépagy, a giroszkóp, mindig visszakormányozza a helyes irányba. Így azután ez a torpedó a tajtékzó hullámok hátán, zegzúgos útvonalon, de gyilkos pontossággal száguld a kiszemelt hajó felé.

Ha azután összetalálkoznak s a vízvonal alatt testet ér a torpedó, szörnyű robbanássorozattal hasít utat a vastag páncélon át a hajó belső géptermeibe. Ereje javával itt robban szét és egyetlen robbanással a flotta szemefényét, a büszke úszóvárakat is hullámsírba küldi.

Egy-egy ilyen légi torpedó százezer pengőbe kerül. Viszont ha talál, sokmilliós kárt okoz és ezrek életét oltja ki. Valóban szörnyeteg ez az új fegyvernem…

Bár a harci baktériumokkal szemben az ember és a kolera, a tifusz, meg a gázflegmone kórokozóinak kivételével - a háziállataink veleszületetten fogékonyak, arra is gondolhatunk, hogy ezt a fogékonyságot a harcigázok hatásává még fokozni is lehet. Ezzel eljutottunk a bevezetésben felvetett kérdés lényegéhez, a két harceszköz kombinált alkalmazásának gondolatához.

A másik fegyver, ami előreláthatólag fontos szerephez jut majd a jövő nagy világmérkőzésében: a sugár. Talán az a messzireható, pusztító, kormányozható energiasugárzás, amiről „halálsugár” néven oly sokszor esik szó utópista közleményekben.

Fénysugarakat eddig is használtak és a világháborúban is működtek jól felszerelt fényszóróosztagok, melyek nagy fényvetők sugaraival portyázgatták éjjelente az eget ellenséges repülőgépek után. A repülőfegyver roppant fejlődésével a fényszóróütegek is lépést tartanak s már a mostani hadgyakorlatokon is alkalmunk nyílik megbámulni a sok kilométer hosszúságú, vakító fénycsóvákat vető reflektorokat, meg azokat a különleges fényvetőket, melyek fényből való hálószerű rajzolatokat vetítenek a felhőkre, hogy így könnyebb legyen az ellenséges repülők helyét meghatározni s őket célba venni.

Valószínű, hogy a látható fénysugarak mellett még láthatatlan „infravörös” sugarakkal is fognak dolgozni a légelhárító csapatok, A fénysugár mindenképpen elárulja az ellenséges repülőgépeknek a védők helyét s egyrészt megkönnyíti neki a bombadobást, másrészt óvatosságra készteti, mert a pilóta tudja, hogy ha már észrevették, tüzelni is fognak rá.

De ha a védők látható fénysugár helyett láthatatlan infravörös sugarakkal tapogatják végig az égboltozatot, a közeledő ellenséges gépek ebből mitsem vesznek észre, gyanútlanul közelednek tovább, amikor odalenn az infravörös sugarakra érzékeny „detektor” már felfedezte őket, sőt önműködően be is állította a légvédelmi ütegeket a megfelelő irányba. És a sötétség leple alatt közeledő bombázó légi raj egyszerre azon veszi észre magát, hogy a koromsötétségben egyszerre csak mindenünnen gránátok tűzesője övezi körül...

A világ úgyszólván valamennyi állama ma már gőzerővel készül fel a légoltalomra, illetve a légvédelemre. Ha az ember például Berlin uccáin sétál végig, úgy igen gyakran látja, hogy az iskolás gyermekek, tanítóik vezetése alatt egytől-egyig gázálarccal ellátva, meneteinek, sót futnak végig a „Potsdamer” úton.

A nagy német városok légoltalmi gyakorlataik közben a polgári lakosság rétegeiből összeállított segélyosztagok úgyszólván pillanatok alatt jelennek még gázálarcban a sorakozó helyeiken, hogy a „mustárgázzal fertőzött uccákat megtisztítsák”.

Reméljük, hogy nem lesz jövő háború. De ha csalódnánk: a nagy technikai meglepetések nem fognak elmaradni. Sem a támadás, de a védelem oldalán sem!...

Szemenyei Márta