...és Pista bácsi szeretett volna lenni ismét. Az is lett. Faluja számára 1924 novemberében, amikor ezrek részvéte mellett lelt örök nyugalomra. Számomra pedig az elmúlt négy újságév alatt.

1920 márciusában találtam egy olyan cikket, melyben a súlyos – és állandósult – budapesti élelmiszerhiány miatt újabb kormányintézkedést várt a lakosság.

Sokféleképpen követel a nép.
Ma leginkább a kormány kötelességét vagy tétovázását vagy hozzá nem értését, időnként szándékos mulasztását (esetleg ennek további fokozatait) emlegetjük; itt bizakodó kérést olvashatunk a közélelmezési miniszterhez: „őszinte szándékait és becsületes munkáját mindig nagy hálával szemléltük, arra kérjük most, nézzen széjjel ebben a krumpli-dzsungelben és intézkedjék”.

A kérés háttere ma nehezen képzelhető: van krumpli, csak nem Budapesten, hanem Szabolcsban. A szabolcsi gazdák a 2.50-ben maximált árért nem szállítják Pestre a tízezer vagonnyi krumplit.

Az első világháború alatt bevezetett szükségintézkedések jó része, így az elosztó központok és ármaximálások még léteznek, csakhogy már halódnak: „Az eddig rabláncon sinylődött [ti. alighogy felszabadult az oláh uralom alól], de most felszabadult krumplikat az Országos Burgonyaközvetitő Irodának kellene felhoznia, de ez az intézmény, ugy látszik, tökéletesen csődöt mondott.” Ezért kellett a magas szintű intézkedés.

A gazdaság rovatban 11 cikket olvashatunk, melyben Nagyatádi Szabó István miniszternek szerepe van, ám egyet sem, melyben a tartalom vagy hangnem arról árulkodna, hogy az újságíró (a közvélemény) megkérdőjelezi elhivatottságát, hozzáértését, segítő szándékát.

Most a politikai csatározásokat nem veszem figyelembe (személye összesen 41 cikkben szerepel nálunk 1924 végéig). Jószándékú, kívülről jött ember a politikában kiszolgáltatott, a megalkuvásokat kénytelen elfogadni (lásd Eskütt-ügy).

Nemcsak kívülről, de alulról is jött.
Volt arató, részes cséplő, napszámos, fuvaros, árokhányó, erdei famunkás, munkált feles földeket, réteket, szolgált robotot, együtt dolgozott az uradalmi cselédséggel. Mindent tudott a paraszti létről, amit tudni lehetett. Ezért látták őt olyannak, hogy „jóságot sugárzó, szelid szemében frissfüvű virágos magyar mezők, ringó, aranyló buzaföldek képe ragyogott.”

És nemcsak mindent tudott a paraszti létről, hanem mindent át is élt, amit ebben a létben átélni lehetett.
Viszonylag későn, 37 évesen lépett közéleti pályára megyéjében, 1910-ben azonban elfogadottsága az országházba röpítette, képviselő lett. 1918-ban volt először miniszter, szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején is (ám ezt feladta), majd a kormányok egymásutánjában megállapodik a földmívelésügyi tárcánál, s a Bethlen-kormányban is ott maradt.

Nevével forrt egybe a húszas évek földreformja.
Mivel eddig pusztán elemzésekkel és értékelésekkel találkoztam, s ezek az értékelések zömmel elmarasztalóak (vagy legalábbis elmarasztalást sugallóak) voltak, alakja és tevékenysége nem váltott ki bennem érdeklődést. A nagybirtokrendszer alapvetően megmaradt, életképtelen parcellákhoz jutottak a parasztok, a kapott házhelyeken az építkezéshez felvett hitel agyonnyomta a tulajdonosokat.

Arról kevesebbet tudtunk, hogy a földért fizetett megváltást 1928-ban állapították meg, amikor már az agrárolló sújtotta a paraszti termelést, majd újabb csapásként jött a világgazdasági válság.

A korabeli sajtóanyagból azonban olyan miniszter képe bontakozik ki, aki időben tudja a mezőgazdaságban várható problémákat, és van ereje, képessége az eszközöket biztosítani a problémák megoldásához.

1923 márciusában „Nagyatádi Szabó István földmívelésügyi miniszter megnyugtatta a Házat, hogy rézgálickivitelre nem adnak engedélyt addig, amíg a hazai szükségletet nem fedezték. A rézgálicgyártáshoz szükséges rezet ma Angliából kell fontokért megvásárolni és az állam a gyártásnál szigorú felügyeletet gyakorol. A földmívelésügyi minisztérium vigyáz arra is, hogy a gyárak ne dolgozzanak illetéktelen nyereséggel.”

Tudta, hogy nem halogathatóak tovább a külföldi államokkal folytatott kereskedelmi tárgyalások és a szerződések megkötése. 1924-ben felszabadította az élőállat- és élelmiszer-kivitelt. Folytatta az Alföld fásítási programját, és folytatta a századelőn – Darányi Ignác miniszter által – felépített rendszereket, mint a szövetkezeti mozgalom, a mezőgazdasági szakoktatás; az itt elért eredményeket nemzetközi figyelem is kísérte.

Négy év alatt mit tehetett volna még?
Lépéseivel a békeévek felé próbálta kormányozni a mezőgazdaságot. Pénzügyi válságban, népszövetségi kölcsön felvételének idején példás kapcsolatot tartott a gazdatársadalommal, amit ők viszonoztak.

Tárcáját Mayer János úgy vette át, hogy „kinevezése a legszélesebb politikai körökben is megelégedést és megnyugvást keltett, mert az ő személye nemcsak rokonszenves, de egyúttal biztosíték arra, hogy a földmívelésügyi minisztérium vezetésében továbbra is a régi szellem marad érvényben.”