Az országgyűlési tudósításokban mély emberségről tanúskodó kormányzati magatartás bontakozik ki:
„Tallián Béla földmivelésügyi miniszter beszédében első sorban az inségről elterjedt hirekről szólt. [...] Nem fogok elmulasztani semmit, hogy a fenyegető bajtól az országot és az ország állatállományát, mely annyi millióba kerül, megmenthessük.”

Az idézett két mondat között sorjáznak az intézkedések, a gondoskodás elemei.
Ha olvasták az ínséget szenvedők, megnyugodhattak, hiszen ami az országházból látható volt a nyomorból, az ezután rendeződik, és rendben is lesz.

Kicsi lányként sok időt töltöttem nagyanyám mellett.
Beszélgetős időszak volt az még, a család idősebb tagjai nem rohantak, nem „pörögtek” naphosszat. (Az éjszakák nyugalmáról már sóhaj se essék.)

Hogy a gyermekkori emlékek némelyike miért él igen erősen, szinte jelenvalóan bennünk, annak széles körű kifejtésétől most eltekintenék. Annak a múltnak a jelenvalósága akkor hagyta az élmény életre szóló hatását, s ma már nem a körülmények, a megőrzési mechanizmus, csak maga az eredmény létezik.

Ez az eredmény egyre gyakrabban jut eszembe.
Szinte naponta írnak vagy mondanak valamit arról, hogy ki gondoskodjon a társadalom tagjairól, az állampolgárról, az egyénről, a leszakadó csoportokról. E témában nagy megmondások és nagy odamondások születnek, némelyike felbukkan az árból, majd alámerül, némelyike szinte rigmusként tirádázik, némelyike roppant elgondolkodtató összefüggéseket villant fel. Ám azt, hogy visszaadjuk nagylelkűen, ami egykor az övék volt, egyelőre még nem jutott az észbe.

Mert nézzük csak ezt a 104 éve történt gondoskodást!
„A legeltetésre nézve úgy a községi, mint az összes kincstári erdők tekintetében már intézkedtem, még pedig nemcsak a legeltetés, de a fűkaszálásnak holdankénti engedélyezése iránt is.”

Hoztam is, meg nem is – adtam is, meg nem is.
Az ínségben újra szabad a középkori javakból, a közös rétek, legelők, erdők javaiból részesülni. Embernek és állatnak egyaránt túl kell élni a következő termésig. Vissza kell tehát átmenetileg adni, amelyet a középkor folyamán – részben büntetésként – elvettek az elődöktől.

A gyermekkori emlék pedig az a gondolat, melyet nagyanyám valószínűleg azért osztott meg velem, mert megtisztelt, értem ez alatt azt, hogy azt hitte, megértem. Ő úgy vélte, nagyon jó lenne, ha visszatérne a királyság, mert a királyok gondoskodtak a népről. Ez az ő alapélménye, miközben vívták nagyapámmal napi küzdelmeiket egy másik korban, és néha ők is a túlélésre törekedhettek csak. Életük alapvetően öngondoskodásra épült.

Akkor hát kik nem ismerik ma Magyarországon az öngondoskodást?