Trianonról én 35 éve beszélek, ha nem is nap nap után, folyamatosan. A gyerekek érdeklődése mindig érzelmekkel telített volt, hiszen csak arról az alapról tudtak indulni, hogy „elvették”. És akkor válasz kell arra is, hogy miért tették/tehették meg.

Sokan, egy egész nemzet gondolkodik a válaszon évtizedek óta. Most az évforduló a közbeszéd tárgyává tette, számos írás olvasható róla, számos megszólalás hallható rádióban, televízióban. Ma éppen egy katonapolitikai megközelítésű okfejtést hallottam, s úgy hatott rám, hogy akár ebben is lehet részigazság, hogy ti. a kisantant-államok hadereje katonai utánpótlásként – szükség esetén gyorsan – mozgósítható lett volna.

Közben, portálunk anyagának válogatása során olyan cikkre találtam, amelyik gazdasági szempontból nemcsak érdekesnek, de a magyar gazdaság korábbi törekvéseit kiegészítőnek is tűnt. Az írás azonban sokkal több annál, hogy leszűkítsem a gazdaságra. Arra döbbentett rá, hogy Magyarország és a Nyugat szövevényes viszonyrendszerében alig gondolunk arra, hogy milyen az Európában (= Nyugat) élők történelmi tudata rólunk.

A szöveg egyértelmű: van a Nyugat, van „Középeurópa” és van „Déleurópa/Délkeleteurópa” – ez utóbbi egyenlő azzal a nem elsősorban földrajzi Balkánnal, ahová Magyarország is tartozik gazdasági, társadalmi, nemzetiségi stb. szempontból, rendszerben láttatva a helyünket, jellegzetességeinket, szerepünket. Érdemes tehát arra, hogy egyszer/többször elolvassuk, mert bár hosszú és odafigyelést igényel, ám kárpótlásként ismét lesz gondolkodnivalónk.

Lehet-e szó gazdasági együttműködésről a Balkán népeinek „beláthatatlan történelmi rendetlenségében”? – ezzel a címmel jelent meg 1941 februárjában a Balkán-probléma megoldásáról feltűnést keltő előadás ismertetése az alábbi szöveggel:

„Dr. F. W. Wagner, a bázeli egyetem tanára érdekes előadást tartott nemrégiben „A Balkán-országok gazdasági problémái” címmel. Szerinte Magyarország is a Balkán-államokhoz tartozik. Ma ugyan – mondotta a professzor – bizonyos érzékenységnek kímélése céljából inkább Déleurópáról szoktak beszélni a Balkán helyett, valójában azonban ezek az országok, amelyek a Balkánhoz tartoznak, olyan zónát alkotnak, amelynek dacára az életkörülmények eltéréseinek, egységes karaktere van. A legélesebb ellentétek jellemzik ezt a zónát: termékeny síkságok és kihalt puszták, zöldelő hegyhátak és rideg karsztvidékek, ahol a nyugatatlanti, északkeleti kontinentális és a déli tengeri klíma találkozik.

A Balkánon embertani és néptörténeti szempontból is a legeltérőbb elemek élnek együtt, áttekinthetetlen keveredésben, szinte valamennyi Balkán-állam a legkülönbözőbb népfajok konglomerátuma. Ugyanez a zűrzavaros összezsúfoltság mutatkozik a Balkán nyelvi térképén, mintegy bizonyítékául annak, hogy Déleurópában a legkülönbözőbb fajú és származású emberek telepedtek egymás mellé, valami beláthatatlan történelmi rendetlenségben. Ugyanilyen messzemenő eltagolódás mutatkozik vallási téren is.

Déleurópa tehát – mondja a professzor – a középszerű, kisebb és legkisebb népek és nyelvek gyüjtőzónája. Politikai széttöredezettségeit az elbalkanizálódás jelzőjével bélyegezték meg. Déleurópa történetében ismételten jelentkeznek nagyhatalmi törekvések, amelyek egységes politikai kötelékbe szerették volna összefűzni ezeket a népeket. A kísérletek között a legeredményesebb és legtartósabb az Ozmán birodalom 500 éves uralma volt. Déleurópa kultúráját is a legellentétesebb befolyások alakították ki.


Az önálló parasztok világa

A Balkán-államok közös vonásai két jelenségben lelhetők fel. Az egyik a lakosság foglalkozási rétegeinek a kialakulása, a másik a népmozgalom. A Balkán ebben a tekintetben eltér a Nyugattól és Középeurópától.

Déleurópa – az előadó szerint – ma kimondottan agrár-terület. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag és tisztán csak agrárországokat látunk ott, de a Balkán 60 millió lakosának a háromnegyedrésze mezőgazdasággal foglalkozik. Magyarországnak pl. magas színvonalra fejlődött ipara van, amelynek gazdasági struktúrája megközelíti az európai iparosítás színvonalát, mégis – mondta F. W. Wagner – ez az ország a mai gazdasági és szociális habitusában túlnyomóan mezőgazdasági orientációt mutat. A háromszori országgyarapodás kizárólag agrárterületeket hozott Magyarországnak és ezzel ismét erőteljesen közeledett ez az ország a déleurópai agrárállam típusához.

A Balkán hatalmas, kb. 40 milliót kitevő mezőgazdasági népessége sok hasonlóságot tüntet fel a maga szociális helyzetében is. A Balkánt túlnyomórészt önálló parasztok lakják, akik mind maguk művelik a saját földjüket. Ezért nevezték valamikor a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig és Földközi-tengerig nyúló területet paraszt-Európának.

Hangsúlyozza az előadó a magyar nagybirtok szerepét. Szerinte Jugoszláviában, Bulgáriában és Romániában is vannak földnélküli parasztok, de már nincs említésre méltó nagybirtok. A feudális agráralkotmány, amely a középkorban a Balkánon épp úgy uralkodott, mint Európa többi részén, ma már csupán Albániában és Magyarországon áll fenn, két, civilizáció szempontjából annyira különböző államban.


Tíz év alatt hatmilliós szaporodás

Fejtegette a professzor a népmozgalmi adatokat is. Biológiailag fiatal népekről van itt szó és ezek Magyarország kivételével számottevő természetes szaporodással rendelkeznek. A születési százalék lényegesen meghaladja Nyugateurópa hasonló számadatát és az utóbbi években háromszor oly magas volt, mint például Svájcban. A születés és halálozás szempontjából csak Magyarország alkot kivételt, amely a közép- és nyugateurópai helyzethez közeledett, de most ismét a Balkánhoz áll közelebb. Tíz év alatt Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Görögország lakossága több, mint 6 millió lélekkel szaporodott. Mindezek a jelenségek a Balkán-országok gazdasági problémáinak közös alapjaira mutatnak.

Az előadó egyetemi tanár ezek után a körülményeket kutatta, amelyek között a Balkán lakosságának azon a földön és abból a földből élnie kell.

A nép 70 százalékának a mezőgazdaság az egyetlen megélhetési forrása, viszont egy-egy négyzetkilométerre sokkal nagyobb számú eltartott agrárlakosság esik, mint bárhol Közép- vagy Nyugateurópában, nyugodtan mondhatjuk, kétszerannyi. Magyarország kivételével mérhetetlen birtokelaprózódást kell tapasztalnunk a Balkán-országokban. Így óriási lett a törpebirtokok száma.

A balkáni mezőgazdaságnak azonban nemcsak a birtok törpe-voltával kell megbirkóznia. Ezt a területet az ősidőkből ittmaradt, elavult mezőgazdasági művelési rendszer jellemzi. Nem ismerik a váltógazdaságot, még a régi hármas forgórendszert sem, a balkáni paraszt egyszerűen kukoricát és gabonát termel felváltva. A műtrágya ismeretlen, az állattenyésztést expanzív módon űzik, faekéket alkalmaznak a legtöbb helyen. Szakértők szerint a balkáni parasztnak csak 5 cm.-rel mélyebben kellene szántani ahhoz, hogy bevételét megduplázza.

A mezőgazdaságilag használható terület rendkívül sűrű népességét a visszamaradt gazdálkodási módszerek következtében viszonylag gyenge terméseredménnyel tudják csak ellátni. De ez a lakosság évről-évre mintegy félmillió lélekkel szaporodik, tehát évről-évre kisebb lesz a mezőgazdaság egy lélekre jutó reáljövedelme.

Viszont annak a beállításnak – mondja a továbbiakban a professzor –, hogy a Balkán-országok túlnépesedtek, első pillantásra ellene mond e területeknek a mezőgazdasági terméseredménye. Hiszen itt hatalmas tömegárut exportálnak! Ezzel szemben idézi az előadó egy „egyszerű leves” régi magyar szakácsreceptjét, amely így kezdődik: „az ember vegyen 3 csirkét, egy hízott libát, két kappant és hat font marhahúst…” Bizonyos, hogy a gazdálkodó lakosság széles tömegeinek nem ez a mindennapi ebédreceptje. Annak a szólásmódnak – jegyzi meg az előadó –, hogy „mi magyarok szegények vagyunk, de jól élünk”, még Magyarországon is igen kicsiny körben lehet jelentőséget tulajdonítani. Tényként állapítja meg, hogy e déleurópai paraszt és mezőgazdasági munkás nagyon szegény és nagyon rosszul él.


A balkáni ipar csak teória

Megemlékezett a Balkánnak nagyrészt állami kezdeményezésre épülő nyersanyag- és gépiparáról. A termelőeszközök ipara azonban ma is csak második helyen áll ezekben az államokban, bármilyen ott az ipari fejlődés, nem változtat sokat a Balkán-államok agrárgazdasági arculatán. Az indusztrializálódás különben sem tudta felszívni a legutóbbi évtized népszaporulatát.

A Balkán problémáinak megoldása kereskedelempolitikai, agrárpolitikai és iparpolitikai téren képzelhető el. Az agrárproduktumok katasztrófális áresést szenvedtek az utolsó 15 évben, ami végtelenül megnehezítette a Balkán-országok gazdasági helyzetét. Egyetlen megoldás képzelhető el: a délkeleteurópai mezőgazdaság árrendszerét meg kell szabadítani a világgazdasági függőségektől. Itt megtette a megjegyzéseit a preferenciális vámrendszerre, idézte Swrakoff bolgár egyetemi tanár nyilatkozatát, amelyben aggodalommal mutatott rá a preferenciális rendszer hátrányaira. Egyes országokban, különösen a horvát földön, sokat várnak a mezőgazdaság intenzívebb művelésétől, a termelés fokozásától. Ehhez más mezőgazdasági kultúrára, új rendszerekre van szükség. Ilyen politika nagyon sokat használhatna, de Wagner professzor nézete szerint nem tudná kiküszöbölni a népességi és gazdasági struktúra hátrányait. Különben is az intenzivitás bevezetése hatalmas tőkéket igényel, a Balkán-országok pedig tőkeszegények.

A Balkán-országokban az iparpolitikai megoldásoktól várnak a legtöbbet.
Ennek Manoliescu tanár, az egykori román külügyminiszter volt az előharcosa. Az előadó szerint azonban ez csak teória, amely számos fontos tényezőt tökéletesen elhanyagol. Az ilyen elgondolások túl optimisztikusak. Magasrendű ipari produkcióról, technikai színvonalról a Balkánon aligha lehet beszélni, kétségtelen azonban, hogy csak a Balkán-országok gazdasági struktúrájának egységes megváltozása lehet eredményes. Ennek a főcélja pedig az lenne, hogy kellő keretek közé szorítsa vissza az egyes országok gazdasági életében a mezőgazdaságot. Jugoszlávia például 1920-1931 között a rendelkezésére álló munkaerőknek 53 százalékával is előállíthatta volna mezőgazdasági produkcióját!


A primitív gazdálkodás átka

Végső megoldásnak a következőket javasolta Wagner tanár: első helyen kell állnia a mezőgazdaság üzemi színvonala emelésének. A második: a növekvő népességet feltétlenül az iparban kell foglalkoztatni, de ezt az iparosítást nem szabad kitenni a véletlen vak esélyeinek; olyan gazdasági alaptörvényekre kell felépíteni, amelyek elsősorban a használati eszközök iparának a megteremtésére szorítkoznak a hazai piac ellátása céljából, továbbá az élelmiszeriparra, amelynek nagyértékű exportproduktumokat kell teremtenie. Ehhez azonban külföldi tőkét kell biztosítani. Románia példája mutatja, hogy az elsietett iparosítás költségeit a mezőgazdaságnak kell kiizzadnia.

A Balkán-államoknak most és a jövőben szakítaniok kell a szélsőséges szabadkereskedelmi politikával, csak az irányított külkereskedelem bázisán lehet biztosítani az agrártermékek állandó piacát és állandó árát. Itt azután felvetődik a külföldtől való függő viszony kényes közgazdasági és politikai problémája. Más megoldásokkal szemben a regionális együttműködés mutatkoznék alkalmasnak arra, hogy az iparosítás anyagi eszközeit előteremtse. Ami azt az ellenvetést illeti, hogy ebből tűrhetetlen pénzügyi függőség származnék, utal az utolsó 20 évnek arra a kétségtelen tapasztalatára, hogy „az adós végül mindig erősebb lesz, mint a hitelező, feltéve, hogy az adósságok elég nagyok”.

A Balkán problémáit csak a Balkán-államok észszerű gazdasági kooperációjával lehetne megoldani, ilyen együttműködésre azonban az ő kulturális és politikai széttagoltságuk és mindenekfelett uralkodó nacionalizmusuk mellett aligha kerülhet sor. Ebben az esetben pedig az egész Balkán-problémát Európa gazdasági és politikai ujjárendezése egyik részének kell tekinteni, amiről most amúgy is sok szó esik.”