… lettünk-e vagy „lezárkóztunk” a Balkánhoz?
Jó lenne elmondani Schandl Károly dr. földmívelésügyi államtitkárnak, hogy az 1923-ban megfogalmazott messzelátó kormányzati törekvés – „gondoskodnunk kell állattenyésztésünk fejlesztéséről s ebben addig nem állhatunk meg, amíg a Balkánnak Svájca nem leszünk” – úgy járt 86 év leforgása alatt, hogy Bács-Kiskun megye Gyomához legközelebb eső részén csak a szamarak gondozója lett európai, vagyis az ő munkájának látszata idézi az állattartásban Svájcot, minden más a holland csoport pusztaromantikájában a Balkánt idézte, amennyiben jól értelmeztem a Svájc ’fejlettség’ – Balkán ’fejletlenség’ metaforát.

Azért a törekvés lényeglátó állapotismeretről tanúskodik.
Hiszen ha nem tudná (érezné) a kormányzat is közelebb az ország mezőgazdaságát a Balkánhoz, bizonnyal nem tűzne maga – és népe – elé óriáscsizma-léptékű célokat. A gyomai dánrendszerű vajüzem avatása és a hozzá szorosan kapcsolódó tejszövetkezetek szervezése (valamint a környező megyék bevonása) valóban egyike lehetett volna a húszas évek válságos helyzetében legalább a megtámaszkodásnak.

Látjuk tehát, hogy mit akarunk „odatámasztani”.
De minden toldás-foldásnál fontos az is, hogy mihez tudjuk odatámasztani. Erre is számtalan példát olvashatunk a sajtóban, mint például ezt:
„…a szénakaszálásnál csak a takarmánynak valót vágták le, a gazbokrokat pedig meghagyták – magnak. Vakondturás, hangyaboly s egyéb egyenetlenségek ki vasalására egy régi rét gyalu ott rozsdásodott a szabad ég alatt a szérűskertben, de hozzá nem nyult senki, míg Rontó ur uralkodott a pusztán, olyan szépen benőtte ezt a szerszámot a vadkender és a csalán, hogy csak télen, mikor ezek a növények kiszáradva letöredeztek, lett látható a gyalu.”

És ne higgye emberfia, hogy itt csak a rétek állapotáról van szó.
Nem kis dolog ez sem a téli takarmányozás szempontjából (mert volt olyan a huszadik század első éveiben, amikor felszabadították az állami földeket, erdőket a téli takarmánygyűjtés megsegélyezésére, s még így is csak az igazán életre való állatokat nem kellett levágni a takarmányhiány miatt – a veszteséget így minimalizálhatták). A rétek sajnos általánosan tükrözik a földművelés állapotát, megítélésem szerint inkább az állapotban kifejeződő mentalitást. Az igényesség és igénytelenség különbségét, a sváb falvak és a magyar falvak különbségét (de ennyire már ne kanyarodjak el!), a kóróispánok uradalmait.

Eredeti mondandómhoz visszakanyarodva ezért állapítottam meg azt, hogy csak a szamarak gondozója lett európai. Tudniillik friss emlék nem hagyott nyugodni, mióta a válogatás során ismét találkoztam ezzel a cikkel. Részese lehettem (minő kiváltság?) egy pusztai programnak. Holland családok szereztek itt „élményt” (és felejthetetlen tapasztalatokat) lepusztult bódék sokaságával övezett, elhanyagolt tanyaudvaron. Hogy a bemutatóhoz nem volt látványterv, az nem lepett meg, máshol sem szokott lenni. A vontatott összevisszaságban egymást követő számok (lovak ide-oda-amoda, ostorpattogtatás, rackanyáj be-ki, unott kutyák, újra lovak) viszont – hogy úgy mondjam – szoktak lenni.

Egyszer csak szamarak kis csoportja, csacsival.
Majdhogynem alakzatban, méltóságteljesen. Tudták a buták, hogy fel kell kínálniuk magukat simogatásra. Nem tolakodóan, ostoba állat módjára, hanem diszkréten, mintegy csak jelezve. Ezt értették a hollandok, hosszas volt barátkozás. Tehették is, mert az állatok teste szemet gyönyörködtető volt, ideálisan tápláltak és fejlettek voltak, szőrük fénylett.

Vitathatatlan immár – és üzenet az idegenforgalom szervezőinek –, hogy ebben a Balkánnak Svájca lettünk: van egy svájci csacsicsapatunk. És ki másnak köszönhetjük, mint a gondozójuknak?