Budapest világvárossá vált.
Ezt olvassuk a történelemkönyvekben a századfordulós eseményeket, változásokat tanulmányozva. Világvárosnak lenni két századforduló körül nagyon más. De mintha azokban a békebeli években is visszakívánkoztak volna a városlakók a természet kivételes harmóniájába.

Nem tudjuk, ki a Vasárnapi Ujság 1905-ös cikkírója.
Lelke mélyére mutat azonban írásának hangulata, amint a soroksári „holt Duna-ág” világába invitál, „a hol mindeme nagyvárosi dolgok hiányzanak, a hol még szinte ősi állapotokat talál, akárcsak száz mérföldnyire ragadná magával valami táltos, vagy bűbájos a főváros tornyos, kupolás palotái közül.”

Varázslat tehát ez a világ.
Pedig csak röpke sétára van a nyüzsgő nagyvárostól, annak civilizált világától. Ez a nagyváros vonzó dolgokat kínál: „gőzzel, villanynyal, gépekkel dolgozó, lázas munkában fáradó” életet, meg persze a szórakoztató időtöltést és sok egyebet.

A modernizálódó életforma ideig-óráig feledteti (elnyomja?) természeti lényünket, sőt magát a természetet is.
Száz éve is úgy tűnt az írónak, hogy az általa látott természet már nem olyan gazdag, mint korábban, régen volt, hiszen „akkor ritkán húzták ki a hálót zsákmány nélkül”. Ma már a természet védelmére világméretű mentőakciók, államközi egyezmények, nemzetközi együttműködés szerveződött. S a hatás? Részeredményekről és eredménytelenségről egyaránt értesülünk; történelmi távlatunk még nincs az értékeléshez.

Azért a vadkacsák csak úszkálnak, a sirályok csaponganak, „a molnár őrölget, a halász halászgat szépen, csendesen mindaddig, míg egyszer csak majd azok a távolról füstölgő nagy gyárkémények idáig elhatolnak s elseprik az egyszerű ősi élet utolsó nyomát is.”

Ugye szép a mondat első felében szinte időtlenül lebegő igék sora?
És ugye a mondat második felének halk figyelmeztetését már akkor sem vették komolyan.