Megpróbálom elmondani, milyen különös érzés újságokat olvasni a századelőről. Teljesen más, mintha napjaink idegborzoló,híreit olvasnám. Más a lelkiállapot is.Jóleső nyugalom árad szét az emberben, és egyfajta fölényes magabiztosság, hiszen én már tudom, amit ők még nem - "Ők fogják ceruzámat". (Hogy emellett az újságírás irodalmi, stílusbeli színvonala is mennyivel magasabb igényű, mint a mostani, arról nem is szeretnék beszélni)

Igazi időutazás ez. Sokkal többet érzékeltet a múltból, mint egy történészi munka.
Az újság persze akkor ér valamit, ha valaki a kezében tartja, és elmélyül benne. Mi maiak metrón, távolsági buszon, orvosi várószobában, - a munkahelyet és a wc-t ki ne hagyjuk - vonaton olvassuk, vagy inkább csak úgy túl leszünk rajta. A régiek jobban ráértek.

A kávé és a pohár víz mellé a főúr a kedvenc lapját is felszolgálta a törzsvendégnek. Kávéházak teraszán az emberfejek gyakran órákra eltűntek a lepedőnyi újságlapok mögött, hogy aztán a pici kerek asztalok között átkiabálva megtárgyalják a híreket. Az akkori zajos, harsány kávéházi élet hétköznapi jelenetei voltak ezek.

Az előbb azt a fölényt emlegettem, ami pusztán az időbeli különbözésből most az én javamra billen, de minden más téren én tanulok tőlük. Sok mindent megtanulunk, amit tanítanak nekünk. Én is, és egész könnyen elhiszem magamról, hogy tényleg Tudom. Hányszor olvastam, tanultam, vizsgáztam abból, hogy Ady Endre már úgy kellett a költői nyelv megújulásához, mint egy pohár víz a szomjazónak. Zajtalanul nyelte el az ilyen és ennél sokkal nehézkesebb megfogalmazásokat az elmém.

De hogy ez a pohár víz mennyire életmentő volt, azt csak akkor értettem meg, amikor a század elő legnagyobb példányszámú lapjainak vers rovatait böngészgettem. (Szándékosan nem a kis példányszámban megjelenő irodalmi, művészeti folyóiratokról szólok) Miféle ósdi , elavult nyelvezettel verselnek még mindig Petőfi modorában, miközben Nyugaton már régen illatoznak a romlás virágai!

A versek témái is végkimerülésben szenvednek. Ha nemzet; akkor Kossuth Lajos űzött népe; ha tájvers, akkor az alföldön kanyargó Tisza, melynek partjráról elmaradhatatlan a hajdani barna kislány; ha szerelem, akkor "ha egyikünk meghal, akkor én is - úgy éljek!". Talákoznom kellett ezzel a versvilággal, hogy igazán meghallhassam azt a csahos acsargást, ami Adyt fogadhatta ebben a negédes biedermeier ízlésvilágban! Alig várom már, hogy 1906-hoz érjünk!