Vörörsmarty írja az Előszóban: " Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, .....
...jókedvet és ifjúságot hazud:...."

Amikor Vörörsmarty ezeket a sorokat írta, tél volt és csend és hó és halál. Halálos ítéletek írattak alá, sortüzek dörrentek, akasztófák ácsoltattak. Emigrációba vagy erdei lakokba menekültek nagyjaink. (Kicsit vígasztaljon minket, hogy ezért Haynaunak is fájt a feje - miként ezt a Kőszívűből tudjuk...)

1849 gyászos éve után a kiegyezésig 18 év telt el a mosolyszünet zsibbasztó légkörében. Ez alatt csendben felnőtt egy újabb generáció. Közülük most éppen Mikszáth jutott eszembe, aki ez idő tájt kezdi ügyvédi ténykedését, lévén 20 éves. Neki már csak a felmenői mesélik és persze színezgetik a történeteket, de ezek még mindig olyan erősen hatnak lelkére, hogy a gyerek Mikszáth bojkottálja a kötelező német nyelv tanulását az iskolában. Az ő generációjának már csak ilyen "harcok" jutottak.
Őket már könnyebb a megbékélésre rávenni. 1867-ben valóban meg is születik a várva várt politikai alku, amely csakugyan szükséges volt a tovább mozduláshoz. A koronázási ünnepség a tetőpontja a látványos békülésnek.

Van, aki sohasem bocsájt meg. Batthyány Lajos fia egyáltalán nem hajlandó apja gyilkosával találkozni. Sissyt azonban szívesen elkíséri a lovagló sétákra. Kossuth fia, Ferencz azonban lefojtja személyes érintettségéből adódó indulatait, - elvégre az ő apja él - és csak a jelen politikai érdekei vezetik.  Van olyan főúr, akinél már humorban oldódhat fel a tragikus emlék: Andrássy grófot társaságban szellemeskedve "akasztott ember"-nek nevezik, hiszen halálra ítélték távollétében.
Íme néhány példa a fájó múlt feldolgozására.

De hogyan formálódik át a századfordulóra a kor átlag magyarja Ferenc Józseffel kapcsolatban? Nézegetem a 70. születésnap köszöntőit, verseit és osztok szorzok: kb ötven év szükséges ahhoz, hogy egy nép az egykori hóhérából jóságos, ősz atya képét faragja ki? Először azt gondoltam, sok a talpnyaló publicista, de mi érdeke fűződne az országnak 1900-ban az uralkodó talpának fényesítéséhez? (Várat még magára vagy harminc évet, hogy fegyvert szorítsanak a kritikus tarkójához.)

Ezek szerint lehet, hogy tényleg így érez a nép? Ha felidézem régebbi irodalmi etalonjainkat, nemzeti költészetünk szinte teljesen át van áztatva paternalizmussal, "Apáink véré"-vel, melyhez hűnek kell maradni a magyarnak. Kétségtelen, hogy motoz a magyar fejében egy atya utáni vágyakozás.

Ferenc Józsefhez is úgy tér meg a századfordulós nemzedék, mint a tékozló fiú - a császár pedig az apa, aki visszafogadja megtévedt fiát. Hasonló összesímulást élt át egy 100 évvel későbbi nemzedék Kádárral kapcsolatban. Mondhatnak a közgaszdászok, politológusok ezt is, meg azt is! - A mi népünk is szereti családi asztalfőnél elképzelni uralkodóját. Úgy látszik biztonságérzetükhöz, kell az "Atya", akit lehet szeretni, köszönteni, óvatos vicceket mesélni Róla.

Azt gondolná az ember, hogy a mai modern demokráciákban ez már csak emlék, de errefelé még mindig igényli a néplélek a mindentudó, jóságos atya szigorú, de igazságos tekintetét...Hiába! Megszoktuk.