A korabeli újságok alapján megállapíthatjuk, hogy a boldog békeidők valóban boldogok és valóban békeidők voltak, az emberek mindenfélét kitaláltak, hogy minél változatosabban töltsék el az idejüket, hogy újfajta élményekhez jussanak, mint például a repülés, az autózás. A gazdasági életre vonatkozó hírekből szabályozott, de legalábbis ellenőrzött viszonyok tekintenek ránk. Vannak nehezen kezelhető helyzetek, nehéz körülmények, munkanélküliség és kivándorlás, de alapjában véve a helyzet urai vagyunk.

   Nincs az újságokban nyoma a veszélynek. Persze folyamatosan figyelni kell a világra, és tárgyalni, közbelépni az érdekek védelméért. De ennyi elég is, és ha vannak is hírek a csődökről és az üzleti bukásokról, magát az egész rendszert nem fenyegeti semmi. A környezet egyre rendezettebb, az emberek egyre csinosabbak és egyre jobb módban élnek. Érdekli is őket a nagyvilág: örülnek a híreknek a dörzsölt amerikaiak üzleti fogásairól, megmosolyogják a német császárt, aki a világkiállításra is hadihajóval menne legszívesebben, és jót nevetnek azon, hogy Grönlandon vadkacsákért lehet előfizetni a helyi lapra. A világ mindenütt ismerős, jóindulatú, és nincsenek komoly ellenséges indulatok. Ma már tudjuk persze, hogy ez a helyzetértékelés tévedés, és hogy más is történik közben, mint amit a kortársak észrevesznek.
    Ami a legjobban elkerülte az újságolvasó közönség figyelmét, az a magyar vidék volt. Miközben az olvasók elgondolkodtak azon, hogy mennyibe kerülnek a telkek Manhattanben, annak nem volt hírértéke, hogy például Jánoshalmán tudnak-e az emberek földet venni, vagy nem. A technikai újítások bűvöletében egyszerűen megfeledkeztek azokról az emberekről, akik a falvakban, uradalmi majorokban éltek, és tulajdonképpen nem vettek részt a modern, városi-ipari körforgásban. Végső soron a falu világáról feledkeztek meg az újságok, de mit is írtak volna róla? A fizikai munka, a nélkülözés lemondó egyhangúságáról a boldog békeidőkben nem volt az újságoknak mondanivalójuk. Maradtak tehát a „jó szántóvetők”, az öreg cselédek, akik kalaplevéve, könnyes szemmel köszönik meg, ha jutalmat kapnak. A nép általában romlatlan és derék, életkörülményei nem jók ugyan, de fokozatosan javulnak, és eddig sem okoztak problémát.
    Mindez jól mutatja, hogy a kortársak (általánosságban, mindig a mindenkoriak) mennyire nehezen látnak a felszínen csillogó-vakító dolgok mögé. Ma nem mindig értjük: hogyan lehetséges, hogy a valóság fontos, utólag abszolút nyilvánvaló területei nem kaptak helyet a sajtóban. Mintha a városi ember elszakadt volna a hátországától. Mintha kizárólag más városi emberekkel lett volna hajlandó közösséget vállalni, akárhol laktak is, Grönlandon vagy Manhattanben. Ezekkel összetartozott, gondjaik azonosak voltak, külön univerzumot alkottak, a városi emberek világméretű hálózatát. De a tőle húsz kilométerre fekvő faluban ismeretlen lények laktak, akikkel nem volt közös megbeszélnivaló. Miről beszéltek volna? Arról-e, hogy mekkora a búza, vagy arról, hogy mik a legújabb pesti pletykák?
   Így aztán ez a „bennszülöttek világa” egyelőre nem nagyon kaphatott helyet a sajtóhírekben. Létezését szinte észre sem vették.