Ha nagy vonalakban végiggondoljuk a magyar gazdaság történetét a huszadik században, megállapíthatjuk, hogy nem kell szégyenkeznünk miatta. Igaz, nem általános, hogy egyes iparágaink, vállalataink nagy nemzetközi befolyással rendelkeztek volna, hogy sorra lettünk volna világelsők a termelés különböző területein.

        Hanem amiken ez a gazdaság keresztülment…

    A század elején a boldog békeidőket semmi sem zavarta meg – bár valahol a mélyben már formálódtak a Nagy Háborúhoz szükséges kellékek -, és Magyarország polgárai, túl a kiegyezésen és az ezeréves évfordulón, valóban egy szebb és jobb jövő kézzelfogható közelségében érezték magukat. Először is megfelelően nagynak látták hazájukat ahhoz, hogy más országok előtt is tekintélye legyen. A terület változatos volt és gazdasági tekintetben szinte kimeríthetetlen, egy egész kis birodalom – a Magyarbirodalom kifejezést egyébként ismerték és használták a korban. Az egészet hegyek veszik körül: a Kárpátok sokkal masszívabb és tartósabb jelleget kölcsönzött a határoknak, mint más országok határainak esetében holmi folyócskák meg pár bizonytalan, mesterséges és esetleges vonal a térképeken, amiket aztán a helyszínen alig lehetett megtalálni.
     Akár újabb ezer évet is el lehetett így képzelni.
  Ezért a birodalom polgárai addig soha nem tapasztalt lendülettel fogtak hozzá az ország modernizálásához: a vasúthálózat és a klasszikus nehézipar nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó volt, de például a budapesti malmokat is világszerte ismerték. Egyes találmányok (karburátor, telefonközpont stb.) azt jelezték, hogy vannak élenjáró iparágaink, egyes fejlesztések (például a földalatti vasút) pedig azt, hogy az ipar az emberek javát szolgálja.Aztán egyszercsak háború lett. Senki nem gondolt rá, hogy ezt el is lehet veszteni, arra pedig végképp nem, ami követte.

Ma már nem nagyon tudhatjuk elképzelni azt a sokkhatást, amit a területek elvesztése jelentett a közvélemény számára. De ettől még a tény tény maradt: a birodalom szertefoszlott. A politika ugyan sokféleképpen viszonyulhatott ehhez a helyzethez, elfogadhatta és el is utasíthatta, a gazdaság szereplőinek azonban – ami persze a teljes lakosságot jelenti – erre nem volt sem lehetősége, sem ideje. Miután a gyerekek a békeszerződés másnapján is enni kértek, megoldásokat kellett találni, mégpedig sürgősen. Így aztán hamarosan lázas tevékenység színtere lett a maradék terület. Sajnos kőolaj meg földgáz helyett főleg melegvizet találtak a szorgos kutatók, de később még ez is jól jöhetett.
   Sok vállalatot kellett bezárni: voltak olyan cégek, amelyeknek csak budapesti irodája maradt a határokon belül, ezzel a helyzettel bizony nehéz volt valamit kezdeni. Más gyárak termelését átalakították: Weiss Manfréd és kollégái ágyúk meg hadihajók helyett a továbbiakban inkább háztartási fazekakat meg bicikliket gyártottak, a porcelángyárak a finom és drága étkészletek helyett elektromos szigetelőket meg a csatornázáshoz szükséges csöveket. Így vagy úgy, a gazdaság alkalmazkodott, az élet folytatódott.

     Aztán mire meg lehetett volna ezt szokni, jött a gazdasági válság majd az újabb világháború. Ami (és aki) a végén megmaradt, annak pedig szembe kellett néznie azzal, hogy ezúttal is ezeréves, örökkévaló keretek és szabályok omlottak össze. Az új hatalom egyszerűen elvette az üzemeket, a földeket (ezeket ugyan először kiosztották, a nagyobb hatás kedvéért), és köztulajdonná nyilvánította őket. Az embereket termelési közösségekbe kényszerítették, cserébe az állam jótékonysági programokat indított: miután mindent elvett, egyes dolgokat mégis visszaadott, és fizetni sem kellett érte. Ilyen volt az oktatás vagy az orvosi ellátás, de minden másban is érezni lehetett a polgár-gyermekeire vigyázó állam gondoskodását, a közlekedéstől a korlátlanul rendelkezésre álló munkahelyekig.

     Ez a fura kísérlet, amelyet a világ másik fele kajánul figyelt, negyven évig tartott, aztán az ezeréves normákat mégiscsak vissza kellett állítani. Újra meg kellett tanulni az önállóságot, újra jelentése lett a gazdaságban a kockázat kifejezésnek. Ezek után tulajdonképpen csoda, hogy élünk. Nem vigasz, de mások is így vannak ezzel. A huszadik század mindent felforgatott (akárcsak az összes előző század). Az angolok és a franciák birodalmakat vesztettek el, na jó, az nem ugyanaz, mintha Skócia válna le, vagy mondjuk Dél-Franciaország. De a németek veszteségei például egész elképesztőek: a keleti határokat többszáz kilométerrel nyugatra tolták, többmillió német menekült el az elvesztett területekről.

   Szükségtelen a hasonló példákat szaporítani. Egy dolog van, ami közös bennük. Az, hogy a gazdaság, az emberi munka mindig azonnal és tárgyilagosan reagál az adott körülményekre. Mindig lehetővé teszi a folytatást, a kapcsolatok újraalakítását, mondhatni ebben nyilvánul meg a társadalmak életösztöne. És ez a legfontosabb, ami miatt a gazdaság történetével egy ilyen újságban, mint ez, érdemes foglalkozni. Érdemes ugyanis megismerni azokat a magatartásformákat, amelyeket az emberek a munkájuk során kialakítanak. Ezek a legvilágosabban a gazdasági – üzleti – tervezésnél és döntéseknél nyilvánulnak meg. Így ebben a rovatban főként ezekkel foglalkozunk majd, vagyis igyekszünk az emberek felől közelíteni a folyamatokhoz.