Egy-két újságcikk láttán határozott érzése a mai olvasónak, hogy a Monarchia másodlagos szerepe a nemzetközi politikában zavarta a kortárs közvéleményt. Anglia és Franciaország nagyszabású játszmáit lemondó irigykedéssel figyelték, Németország teljesítményét némi elismerés-félével. Már gyanús volt kissé az izgága olasz király, aki kezdett kiszámíthatatlanul viselkedni. Mindenesetre, ha jobban megfigyeljük, a béke és stabilitás érzése néha apróságokon nyugodott – az angol külügyminiszter azt mondta, hogy a Monarchiára szükség van, az orosz cár békés szándékait hangoztatta stb. -, és ezek az apróságok érvként szolgáltak olyan vitákban is, mint hogy fejleszteni kell-e a haderőt vagy sem.

Az orosz-japán háború kapóra jött a békeidők boldogsága tekintetében, az érintetteknek hamarabb is eszükbe juthatott volna. Az oroszok egyszerre csak minden energiájukat a tőlünk oly távoli keleten használták fel, olyan tájakon, aminek a létezése egy átlag magyar fejben nem annyira ismeretek, mint inkább hit kérdése volt. Majd jövünk, ha győztünk – köszöntek el az oroszok a Balkánról távoztukban, és mi megkönnyebbülten integettünk utánuk. Aztán eltűnődtünk az esélyeken. Ha győznek, tényleg visszajönnek, megerősödve, harci tapasztalatokkal és nagyobb nemzetközi tekintéllyel a hátuk mögött. Ha vesztenek, a Balkán csak annál fontosabbá válik az orosz politika számára.

De ha ez a Föld távoli zugában zajló háború jó sokáig egyszerűen csak eltart – az ábrándosabb lelkűek akár a száz éves, vagy legalább a harminc éves háborúra is gondolhattak – akkor Oroszország erre az időre távol marad a Balkántól, távol marad Európától.

Más nagyhatalmak is belekeveredhettek volna valami ilyesmibe.