Folyamatosan kísért minket a történelmi Magyarország képe. Nem tudunk elszakadni „régi dicsőségünk” büszkeségétől, ahogy a veszteség megdöbbentő súlyától sem. Nem tudunk túllépni a területek elvesztésén, amely, mint a tények általában, érzéseinkre való tekintet nélkül elég makacsnak látszik. Szélsőségekben gondolkodunk: van, aki kardot akar rántani, és van, aki nem foglalkozik ezzel.

Aki azonban volt már Erdélyben, akit valamennyire befogadott egy-két napra egy ottani falu, aki tapasztalta a Magyarországról érkezetteknek kijáró figyelmet, amelyet finoman körülvett a soha-többé-nem-látás mérsékelt szomorúsága is, az többé nem képes arra, hogy a tudatlanságot válassza. Ezeknek a falvaknak, ezeknek az embereknek maradandó a hatása. Igazság szerint gyermekkorunktól fogva, jóval a valóságos találkozást megelőzően megismerjük már ezeket a tájakat, ezeket az embereket. Mátyás király, aki megleckézteti a kolozsvári bírót, Rákóczi, Bem és Görgey harcai, ezek mindannyiunkban nyomot hagynak, és nem szoríthatók a mai határok közé. Ismerjük Erdélyt és a Felvidéket, Munkácsot és Nagyváradot, mire felnövünk. Látjuk a szent koronát, a várakat, a templomokat, a határon túlra került magyar falvakat és városokat, mindazt, ami a történelmi országból megmaradt. Megnézzük őket, ők pedig visszanéznek, tekintetüktől nem lehet többé szabadulni. Valamit kezdeni kell tehát velük.

Mire ösztönöznek bennünket vajon ezek az emlékek?
Először is természetesen az örökség elfogadására, vállalására. Mindez valóban a miénk, gondolkodásunk, viselkedésünk, vonzalmaink és ellenszenveink része, alkotóeleme. A családi adottságokhoz hasonlóan létezik és működik akkor is, ha akarjuk, és akkor is, ha nem. Az anyanyelv nem választható tantárgy.
Akkor pedig bizonyosan kardot kell rántanunk. Hogy pontosan ki és mi ellen is, azt még pontosítani kellene, de a kivont karddal legalább saját magunknak megfogalmazzuk a dolgokhoz való viszonyunkat és a lelkiállapotunkat.

Az erdélyi falvakban azonban mást is megtanulunk: a mások nyelvének, szokásának, öltözetének, zenéjének, vagyis nemzetiségének és igazságának elismerését. Nem a kényszerű belátást, hanem a természetes kíváncsiságot és rokonszenvet, mert a másság mindig érdekes. Néha kinevetjük, néha idegesít bennünket, de ugyan milyen lenne egy egyforma világ? Egy egyformaság, amely ugyanakkor éppen a magyar történelem egyik lényeges jellemzőjének mond ellent, és amely soha nem is létezett, még célkitűzésként sem.

A magyarság, történelmi útja során, kárpát-medencei államával hozzájárult az itt élő népek biztonságához – ahogy ők is a miénkhez -, néppé fejlődésükhöz - ahogy ők is a miénkhez. A történelmi Magyarország befogadó ország volt, és nemcsak bástya a Kelet fiaival-lányaival szemben, hanem találkozóhely is, amely segítette ezeknek a népeknek a párbeszédét a Nyugattal, segítette az európai civilizáció kiterjesztését. A soknemzetiségű, a számos okból menekülő vagy költözködő népeknek otthont és biztonságot adó, Szent Istvánt szem előtt tartó ország mai polgáraiként a megértés, a közelítés, a kibékülés felelőssége alól sem bújhatunk ki. Ez is a történelmi Magyarország, ez is a Szent Korona öröksége. Erre pedig nem lehetünk képesek előítéletekkel, általánosításokkal, egyszerűsítésekkel.

Szeretnénk megmutatni Magyarország modern kori képét, ahol meg tudjuk különböztetni a múltat a jelentől és a jövőtől. Ahol a régi vármegyék nem területi követeléseket jeleznek, hanem a kiterjedt kulturális hagyományok és a kulturális fogékonyság, sokoldalúság, a multikulturalitás öntudatos vállalását.

Portálunknak is ez adja morális küldetését. Miután napilapról van szó – ha a napok kicsit rövidebbek is-, életre kelnek a század szereplői, újra elmondhatják érveiket, újra megfogalmazhatják örömeiket és fájdalmaikat. Újra megnyithatjuk a már lezártnak hitt fejezeteket, és maguk a történelmi szereplők fogják elutasítani sablonjainkat. Újra lefolytatják egymással vitáikat, és megítélhetjük őket döntéseik, elhatározásaik – vagyis az események – előtt, mert emberileg ez a legérdekesebb. Hogy hogyan döntöttek akkor, amikor még nem tudtak mindent. Ebben a közegben az elbeszélő stílus nem mindig érvényes, a történet a szemünk előtt játszódik.

A huszadik századi magyar történelem nagy katasztrófákat hozott magával. De nem csak azokat, és szükség van egy színesebb, árnyaltabb látásmódra a katasztrófákkal szemben is, mert ezekkel érzelmileg könnyű ugyan azonosulni, de csak nekünk. A világ nem fogja érteni ezt a komor mélabút, és az ilyesmit elmagyarázni is hiú ábránd, mivel minden népnek megvan a maga története.

Emberek, választások és döntések állnak előttünk, elkötelezettségek és elvek, amelyek mellett kiállnak – vagy amik mellett nem. Mi pedig képesek lehetünk felépíteni a saját szellemi Magyarországunkat, amely ugyanolyan egyedi lesz, mint mi magunk, akik egyszerre vagyunk hagyományosak is, meg újak is, akik sokban hasonlítunk másokra, de a különbségekről vagyunk felismerhetőek, és szeretjük is ezeket a különbségeket.
Akik értékeljük a Szent Koronát, de ha már így alakult, jó nekünk a 21. század is.