1.
akit elvittek…
(Viktor E. Frankl)

Viktor E. Frankl végigélte a XX. századot: 1905-ben született és 1997-ben halt meg. A XX. sz. egyik kiemelkedő pszichiátere, neurológusa és filozófusa volt. A logoterápia (logosz=értelem) fogalmát már egyetemi évei alatt használni kezdte.

A harmincas évek vége felé egyre sötétebb árnyak vetődtek Ausztriára is. 1938-ban a már orvosként praktizáló Frankl meghamísított pszichiátriai diagnózisok segítségével zsidó pácienseket mentett meg a náci eutanáziaprogram elől. 1939-től a faji törvények következtében abba kellett hagynia magánpraxisát, ezért neurológus főorvosként dolgozott tovább az Izraeliták Kultúrközösségének Rotschild Kórházában. A vészjelek és megalázások miatt sok olyan zsidó ember került be osztályára, akik öngyilkossági kísérletet követtek el, és akikkel Frankl nagy figyelemmel és eredményesen foglalkozott.

Alapművét, az Orvosi lélekgondozás-t még be tudta fejezni, de Frankl és családja sem kerülhette el a koncentrációs tábori iszonyatot, Theresienstadtba deportálták őket. Frankl szinte az egész családját (feleségét, anyját, apját, fiútestvérét ) elvesztette, rajta kívül csak egy lánytestvérének sikerült megmenekülnie úgy, hogy Ausztráliába szökött. Frankl 3 éves internálás után szabadult a türkheimi lágerből.

Mivel az Orvosi lélekgondozás kéziratát az Auschwitz-Birkenau tábor higiénia-kamrájában kellett hagynia, ezért már a következő, türkheimi táborban újra kezdte írni, majd hazatértekor fejezte be egy új résszel is kiegészítve művét. Frankl e munkáját Pilinszky János az ő érték-érzékenységével már 1970-ben méltatta az Új emberben „Egy könyv a tegnapról és a máról” címmel. Ausztriában 1946-ban, magyar fordításban azonban csak 1988-ban jelent meg Frankl „…mégis mondj igent az Életre!” - „egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort” c. írása. Ebben saját élményeit, valamint a fogva tartottak és fogva tartók körében végzett megfigyeléseit írta le, elemezte pszichológiai aspektusból. Szerinte az tud igent mondani az életre, aki nem azt firtatja, hogy mit várhat még az élettől, hanem aki megérti, tőle mit vár el az élet.

Viktor E. Frankl a háború után megalapítója lett a Harmadik Bécsi Pszichoterápiás irányzatnak, továbbfejlesztette az Orvosi lélekgondozás c. könyvében kifejtett logoterápia rendszerét és az egzisztencia analízist. Modelljének alakításához láger-élményei, tapasztalatai is hozzájárultak. Szerinte az elháríthatatlan szenvedésnek is van értelme, ha általa képesek leszünk megváltoztatni önmagunkat. Ezzel a feltétlen reménnyel a szívünkben még a legkínzóbb helyzetek is értelemtelítettekké válhatnak, nagy felismerésekhez vezethetnek, emberi tartást biztosíthatnak. Az élet értelmét azon kívül, hogy az elháríthatatlan szenvedéssel szemben megtaláljuk a megfelelő magatartást, viszonyulást, még kétféle módon lehet felfedezni: egyrészt cselekvés által (ha valamit megteszünk vagy elérünk), másrészt értékkel való találkozás által (kulturális, természeti vagy szerelmi élmény által).

Egyik előadásán leszögezte, hogy „nem léteznek típusok, amelyek az ember viselkedését egyértelműen determinálják. Ebből adódóan nem létezik semmilyen faj sem; vagy csak két faj van: a tisztességes és a tisztességtelen emberek faja. Ez a felosztás átlósan áthúzódik minden típuson. A biológiain, a pszichológiain és a szociológiain. S csupán arra vágyhatunk, hogy az emberiség – minden rasszon és típuson túl – eljusson a tisztességes emberek együvé tartozásának egységes tudatához. Később hozzátette: „ Az utóbbi években minden típusú propaganda diszkreditálódott. Ami megmarad, csupán egy lehet: A példaképek propagandája. Ez azonban a nevelőkön múlik.”

Viktor Frankl egzisztencialista felfogását tükrözik terápiájának alappillérei, alapkérdései: szorongás, félelem, szabadság, döntés, felelősség. Egy másik művében – A tudattalan Isten-ben- a szellemben gyökerező lelkiismerettel kapcsolatban kifejtette, hogy „Az értelmetlenség érzésének korában élünk. Ebben a korban a nevelésnek nemcsak az lenne a feladata, hogy tudást közvetítsen, hanem a lelkiismeretet is finomítania kellene, hogy az ember kellőképpen kifinomult érzékével meghallja az egyes helyzetekben megszólaló követelményeket…..Akkor nemcsak az életét fogja ismét értelemmel telinek megélni (és az értelemmel teli azt jelenti, hogy feladatokkal teli), hanem maga is immunizálódik a konformizmussal és a totalitarizmussal szemben; mert egyedül éber lelkiismerete teheti „ellenálló”-képessé, hogy ne csatlakozzék a konformizmushoz, és ne hajoljon meg a totalitarizmus előtt.” E könyvét húgának ajánlotta ezzel a mondattal: „Ecce labia mea non cohibui…- Ajkam nem hallgat, ha szólni kell…”

Viktor E. Frankl hosszú, tevékeny, s megbocsátást gyakorló élete során – koncentrációs tábori és békés, konszolidált körülmények között egyaránt - céltalan, kiüresedett, elkeseredett emberek százainak segített megtalálni a logoszt, az értelmet, és ezáltal az új értelmezési kerettel megváltoztatni a beállítottságukat, mentalitásukat, perspektívát nyitva számukra az önmeghaladó, tartalmas emberi élet felé.

2.
aki elment…
(Bartók Béla)


„Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.” – írta a XX. század harmadik esztendejében édesanyjának egy levelében Bartók Béla.

A zeneszerző Bartók alapinspirációját a paraszti népzene adta, amelyet nemcsak magyar, hanem a szomszédos népek körében is szenvedélyesen gyűjtött, kutatott, tanulmányozott. Fájdalmára csak a trianoni békekötésig tudta szabadon és elképzelései szerint végezni népzenei gyűjtőtevékenységét, ezután - egy távolabbi országban végzett népzenegyűjtési rövid ciklus kivételével - inkább csak a gazdag anyag rendszerezésével, tudományos feldolgozásával foglalkozott.

A Cantata profana a XX. század egyik alapművének tekinthető. E szerzeményéhez köthető Bartók egy 1931-es levelében megfogalmazott „legszemélyesebb hitvallása”: "Az én igazi vezéreszmém..., amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok; a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire erőmből telik - szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás."

A nácizmus erősödése miatt, az Anschluss után Bartók Béla Amerikába emigrált 1940-ben, igaz, nem kevés dilemma után: „Ha valaki itthon marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik, mondhatják…. Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba kerül az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia és segítenie kell a dolgokon tőle telhetőleg.„” Az egyes szituációkban minden ember saját alkatának, egyéni helyzetének, világképének megfelelő döntéseket hoz, s Bartók az elmenetelt választotta. Szabadság- és emberszeretetből, tiltakozás gyanánt, morális megfontolásból, vagy azért, hogy minél szélesebb kör megismerhesse azt a kincset, amit ő csiszolt ki, és azokat is, amelyek megalkotása még a jövőre várt? Valószínűleg mindezek, és még egyéb tényezők is beleszóltak a döntésébe, így pl. édesanyja halála miatti negatív érzelmi állapotnak is lehetett némi szerepe.

Az viszont biztos, hogy a Faji tisztátalanság a zenében c. írása egyúttal állásfoglalásként is felfogható a fasizmus által hirdetett faji felsőbbrendűségi gondolattal szemben: „az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt… A végeredményben kialakult „faji tisztátalanság” tehát határozottan jótékony hatású.”

A nácizmus szabadság-ellenessége az alkotó tevékenységet is nagymértékben beszűkíti, megöli, ahogy nekitámad mindannak, ami az embert emberivé teszi.  Bartók előre látva, érzékelve a baljós jeleket, már 1935-ben ekként figyelmeztetett: "Mai ember, minden idők legvadabbikának embere, próbálj mindenek előtt ember lenni; s ha felfogtad, mit jelent embernek lenni, csak akkor törődhetsz hazával, társsal és baráttal.”

Az egyetemesség szellemében fogant sajátos szerkezetű műveiben a különböző időszakokban élő, általa nagyra tartott, kedvelt zeneszerzők hatásai, és/vagy a nemzetek népzenei motívumai, ritmusai mintegy mesterien elegyített módon jelennek meg.

Zenéjét hallgatva végigkísérhetjük ezeknek a dallam– és ritmus-fragmentumoknak az integrálódását, új egésszé érését, szerveződését, egy magasabb szintű harmónia vajúdásokon keresztüli megszületni akarását és megteremtődését. A „minden egész eltörött” világában József Attila szerint is „csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál.” Az életigenlésnek sajátos, egyéni, forradalmian új kifejezési formája a bartóki zene.
A magyarságát mindig büszkén vállaló „Bartók Béla megelőzte a korát azzal, hogy világzenét csinált„ – mondta egy interjúban Szakcsi Lakatos Béla, aki őt – sok más zeneszerzővel és művésszel együtt- a XXI.! század legnagyobb zeneszerzőjének tartja.

3.
aki itthon maradt…
(Bibó István)

Az 1934-ben jogtudományi diplomát szerzett Bibó István az évtized végén a „szabadságszerető ember politikai tízparancsolatá”-nak megfogalmazásával szinte kijelölte azokat az etikai, politikai-erkölcsi határokat, amelyek mentén egész életében haladt.

A „szabadságszerető ember szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogva tartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép”.

1942-44-ben A német politikai hisztéria okai és története c. írásában részletesen foglalkozott a fasizmus természetével. Arra a következtetésre jutott, hogy „fasizmus csak ott van, ahol demokratikus tömegérzelmek vannak. A demokrácia valamiféle előzménye, példája, kísérlete vagy fiaskója nélkül nincs fasizmus, …a fasizmus a demokratikus fejlődés deformációs terméke.” Alapvetően torz rendszer, amelynek jellegzetes torz ellentmondásai: „a tömegmozgalomra támaszkodó abszolút despota ellentmondása, a tömeget megvető népiesség (populizmus) nonszensze, az antidemokratikus nacionalizmus fából vaskarikája, a szabadságellenes forradalom abszurduma és a népek egymás elleni irtóháborújának monstruma.” A fasizmus további jellegzetessége a szabadság és a közösség ügyének szétválasztása. Bibó István szerint a szabadság ügye és a nemzet ügye egy és ugyanaz az ügy.

Későbbi írásai felhívják figyelmünket a nemzeti és történelmi traumák kibeszélésének, feldolgozásának fontosságára. Amíg ugyanis ez nem történik meg, újra és újra hasonló hibákat követhetünk el.

A demokrácia és félelem viszonyával, összefüggéseivel foglalkozó Bibó alaptétele összecseng a fentebb már említett Frankl-i mondattal: „Ajkam nem hallgat, ha szólni kell…”. Végeredményben pedig azt mondhatjuk, az nem fél, aki szeret, aki igent mer mondani az életre.

Bibó is fontosnak tartotta a példamutatást, akárcsak Frankl. Az elit feladatának tekintette, hogy e csoport „az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.” (Elit és szociális érzék) Bibó szavait tettei hitelesítették, hiszen nemegyszer élő példáját adta a „hisztérikusság”, azaz a félelem legyőzésének, az emberi élet, az emberi méltóság, a demokrácia melletti szilárd kiállásának. Magyarország német megszállása idején minisztériumi tisztviselői pozícióját „felhasználva” menleveleket állított ki zsidó emberek részére, amiért le is tartóztatták. Évekkel később az 1956-os szabadságharcban vállalt szerepe bizonyította tántoríthatatlan hitét az „emberi méltóság forradalmában”, a demokráciában.

Bibó Istvánban nemcsak többféle tudományt (pl. jogi, filozófiai, politikai, tömegpszichológiai ismereteket) sajátosan integráló, többszempontú megközelítést alkalmazó kiváló tudóst és elemzőt tisztelhetünk, hanem az önmagát meghaladni képes embert is, akire nézve valóban igaz, hogy ha „valaki igyekszik az ő életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt.” (Lukács 17:33)