Nietzsche megítélése – életében és halála után is – rendkívül ellentmondásos volt, mint ahogyan az volt nővéréhez fűződő viszonya is. A dr. Smidthez írott levélből a szerető testvér gondoskodása látszik megszólalni, ugyanakkor Elisabeth szinte zsarnokként őrködött fivére fölött. Mindenesetre tény, hogy nélküle a Nietzsche-mítosz nem teljesedhetett volna ki.

Nietzsche korának kulturális atmoszférája egészen sajátos volt. A német filozófiai gondolkodás Hegelben és Schopenhauerben kifulladt, a darwinizmus már elindult világhódító útjára. Németország és Olaszország már egységessé vált, Franciaország és Anglia Európán kívül keresett elégtételt elveszett hatalmáért. A Monarchia kimerültnek tűnt, Oroszország és Törökország szintén túl volt már a csúcson és lefelé haladt.

A természettudományok és a technika hatalmas léptekkel hódította meg a természetet és a legfőbb gondolat az állandó haladásba vetett hit volt.

Ebben a légkörben alkotott Nietzsche, akinek munkái négy fő téma köré csoportosíthatók. Ezek az „Isten halála”, a „hatalom akarása”, az „örökös visszatérés (körforgás)” és a „felsőbbrendű ember” (Übermensch) gondolatkörei. Nem nehéz meglátni ezekben a gondolatokban azokat a momentumokat, melyek később egy időre a fasiszta Németország egyik ideológiai atyjává tették – halála után és akarata ellenére. Az Ecce Homo című könyvében határozottan tagadta is, hogy az Übermensch gondolatának bármi köze lenne „a darwinizmushoz, a rasszizmushoz és a német nacionalizmushoz”, de a gyakran emlegetett „szőke bestia” figurája – Elisabeth segítségével – mégis hosszú időre összekapcsolta mindezekkel.

Mit is tett Elisabeth? Évekig élt testvére árnyékában, szinte istenítve őt – ahogyan ezt Nietzsche el is várta mindenkitől -, majd a 19. század utolsó évtizedében, amikor Nietzsche már jórészt magatehetetlenül vegetált, férjhez ment Bernhard Försterhez, a német antiszemitizmus egyik fő szószólójához. Förstert jól jellemzi elhíresült elmélete, mely szerint Jézus azért tűnt fel éppen a zsidók, „egy velejéig romlott nép” között, mert „itt tűnt ki legjobban megváltói szerepe”.

Elisabeth a két megalomán férfi közt elnyomottnak érezhette magát, s elhatározta, hogy ő is kiveszi a részét a dicsőségből. „Gondozásba vette” testvére befejezett és befejezetlen munkáit, összegyűjtött levelezését és az évek folyamán felgyülemlett jegyzeteit. Ez önmagában igen tiszteletre méltó cselekedet, de nem átallotta gyakran megváltoztatni azok eredeti jelentését, sőt levelezésének egy jó részét eltitkolta, meghamisította vagy elpusztította. Önkényesen kihagyott neki nem tetsző részeket és beletoldott olyanokat, amelyeket testvére sohasem írt volna le.

Ő állította össze (és fejezte be!) Nietzsche utolsó munkájának, a Hatalom akarásának kéziratát is, felhasználva gyakran nem egymáshoz tartozó feljegyzéseket, és adott ennek a munkának egy nacionalista, pángermán jelleget. Asszonynevét már korábban Förster-Nietzschére változtatta, hogy ezzel is biztosítsa bátyja munkáihoz való jogait. Végső soron sikerrel teremtett egy Nietzsche-kultuszt, ami igen nagy hatással volt többek között a századvégi Jugendbewegungra, főleg annak Wandervogel változatára – és Hitler nemzetiszocialista mozgalmára is.

Való igaz, Nietzsche stílusa gyakran félrevezető; magyarázat nélkül hagy bizonyos állításokat, és rábízza az olvasóra, hogy értelmezze saját kedve szerint. Szövegeiben rendkívül nagy szerepe van a kontextusnak – Elisabeth éppen ezt használta ki. Az összefüggésből kiemelve Nietzsche gondolatai tényleg alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a nemzetiszocialista ideológiát filozófiai szempontból alátámasszák.

Például élesen elítélte a keresztény erkölcsöt és a felebaráti szeretetet, de azt már oldalakkal később közölte, hogy ezeknek csak bizonyos típusaival szemben van averziója. Magasztalta a háborút, de nem tisztázza azonnal, hogy ezen nem a nemzetek fegyveres konfliktusát, hanem az egyénnek önmagával vívott küzdelmét érti. Úgy vélte, ez a háború teremti majd meg azokat az új értékeket, amelyek az Übermenschben teljesednek ki. Ő lesz majd az a „szőke bestia”, aki megteremti az új világot – azt sajnos már máshol fejti ki, hogy nem kell feltétlenül valóban „szőkének” lennie: lehet római, arab, japán avagy skandináv viking, a lényeg belül van! Ő lesz az emberiség tökéletesítője, a fogalom faji értelmezése nélkül.

Persze a „valódi” írások előbb-utóbb napvilágra kerültek és Hitler és tanácsadói szép csöndben „elfeledkeztek” Nietzschéről, de addigra neve már szinte elválaszthatatlanul összeforrt a náci ideológiával.

Elisabeth minden manipulációja és torzítása - és Nietzsche saját különlegesség-tudata - ellenére, a filozófus gondolatai mégis beleillettek abba a láncolatba, ami a századforduló társadalomtudományában kibontakozott. A történet Darwinnal indult, aki megállapította, hogy az ember fizikai fennmaradása nem egyéni képességeitől, hanem a természetes kiválasztódástól függ.

Majd jött Marx, aki a gazdasági fennmaradásról állította, hogy nem az embernek, hanem a gazdaság belső törvényeinek alávetett; Freud pedig úgy látta, hogy jellemünk kialakulása is tőlünk független tényezőkön múlik. Fennmaradás, jellem, gazdaság – szép sorban kicsúsztak a kezünk közül. Maradt még a történelem és a társadalom, amin talán uralkodhatunk – ezt vette el tőlünk Nietzsche, amikor a ráció hatalmát tagadta meg tőlünk.

Nem maradt többé semmi lehetőségünk és felelősségünk saját sorsunk formálásában, a jeles gondolkodók tömegemberekké fokoztak le bennünket.

Lássuk be: Elisabeth legalább megtett minden tőle telhetőt, hogy ez ne így legyen!