Ha jól értettem, mindössze annyit, hogy Kőrösi Csoma Sándort nem ismerjük eléggé, ahogyan „a külföld” sem tud róla eleget. Önmagában ez a tisztelgés nagy kutatónk előtt igen örvendetes. Ami engem elgondolkodtatott, az az a sajátos kommentár, amit ehhez a Hedin nyilatkozata Kőrösi Csoma Sándorról című cikk szerzője fűzött.

Visszaköszön ebben ugyanis az a szemlélet, amit már korábban is tetten érhettünk a híradásokban: egy egészen különös sértődöttség. Nem tudom, Önöknek feltűnt-e, de többször előfordult, hogy egy jelentős találmányt, tudományos sikert furcsa kis megjegyzésekkel kísért a tudósító.

Kezdődött a dolog mindjárt 1900-ban, amikor a Pipogya a magyar című cikkben megállapították, hogy a magyarok nem értenek ahhoz, hogy tudósaikat eléggé ünnepeljék, pedig igencsak megérdemelnék! Bezzeg a többi nemzet…

Aztuán a számos, Amerikáról szóló megjegyzés! Ahol „mindenre lecsapnak, amiben pénzt látnak”! Igaz ugyan, hogy „pihenést nem ismerő, lázas hajszában” élnek, de legalább felkarolják a nagy koponyákat. Azután a globe-trotterek! „Ha elvétve bár, akad ilyen magyar ember is” bár inkább az angoloknál és amerikaiaknál található „e különös és elég szapora emberfaj”.

Természetesen az angolok, franciák, sőt a németek is megkapják a magukét. Igaz ugyan, hogy „szenzácziós” találmánnyal álltak elő, de hát nem is csoda, mennyivel több a pénzük, mennyivel jobban „hirdetik magukat”, könnyű nekik felfedezni, felkutatni, feltalálni valamit. Pedig hát a magyarok sem érnek kevesebbet egy hajszálnyival sem, csak hát…

Egészen pontosan azt tesszük a cikkeinkben, amivel most Hedint gyanúsítjuk: úgy hódolunk a teljesítmény előtt, hogy közben lesajnáljuk.

Honnan ered vajon ez az állandó bizonyítási kényszer? Miért nem tudunk egyszerűen örülni egy eredménynek és miért kell azonnal méricskélni, hasonlítgatni? Miért érzünk a magyarság elleni támadásnak minden olyan sikert, amit mások értek el? Sőt, saját eredményeink bemutatásánál is azonnal az jut eszünkbe, hogy nekünk mennyivel nehezebb, heroikusabb feladat egy ilyet megoldani, mint másoknak.

Közben persze dagad nemzeti büszkeségünk, gyakran jóval nagyobbra, mint ahogyan a teljesítmény indokolná. Egyszerre üzenjük „a külföldnek” és saját olvasóinknak, hogy törpék és óriások vagyunk egyidőben. Tessék minket lesajnálni vagy dicsőíteni, kinek-kinek tetszése szerint!

Veszélyes ez a hozzáállás, ma már egyértelműen látszik. Ugyanis az „ahogy fent, úgy lent” törvénye (vagy valamely más szabály) alapján beszivárgott a hétköznapokba és magánéletbe is. Ezt éljük meg más megyékkel, más településekkel, más vállalkozókkal és a szomszéddal kapcsolatban is.

S mivel „neki könnyű, pedig én milyen jó vagyok”, eszem ágában sincs segíteni, de még értelmesen összefogni sem vele. Inkább vetélkedek, leszólok, győzni akarok mindenáron, még ha nem is marad a végén „több katonám”.

Az már csak hab a torán, hogy közben úgy teszek, mintha ő lenne az oka az egésznek, „mert a munka jutalmának a megszabásában és learatásában határozottan nagyobb talentumot mutat” – ahogyan a cikk írója szerint tette ezt Sven Hedin.

Csakhogy ő akkor úgy gondolta, hogy ettől sem Kőrösi Csoma Sándor, sem Sven Hedin érdeme „nem lesz kisebb”.

És a cikk írójáé?