Hol a határ a kettő között?

Hajdanán a kettő szorosan összeforrt: a használati tárgyak egyben díszei is voltak a hajlékoknak; sőt a díszítések jelentést hordoztak. Kezdetben mágikusat, kultikusat, később – amikor az eredeti jelentések már elhomályosultak - „csak” a hagyomány által közvetített összetartozást. Gyakran a tárgyak generációkon át öröklődtek – és igaz ez a szerszámokra is!

Később már a technika és a művészet kettévált, az előbbiben egyre inkább a praktikum vette át a vezető szerepet. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a tárgyaknak nem volt többé esztétikai, érzelmi, sőt akár morális funkciója! A mesterségbeli „becsület” és „alázat” megkövetelte a tárgyak tiszteletét, annál is inkább, mert még nem rontotta meg az eszköz és ember kapcsolatát a tömegtermelés.

A nemes anyagok használata és a tárgyak – szinte áhítatos – tisztelete elvezetett a művészi szintű kézműveséghez. Ez a kézművesség a tömegtermelésben feloldódott, szinte kizárólag a népművészet területére húzódott vissza. Ma már, ha a”kézművesség” szót halljuk, csak ez jut eszünkbe.

A kézművesség „egyéb” területein a művészi megnyilvánulásokat ma már kuriózumnak tartjuk- mint ahogy annak tartották 1903-ban a billiárd-golyóból kifaragott órát is.

Nem véletlen, hogy a huszonegyedik század embere is vágyik a „szép”, egyedi tárgyakra. „Jobb” esetben ez a panelben felállított rokkát jelenti, amit a nagymama padlásán találtak; rosszabb esetben azt a „másolatot”, amit „antikoltan” árulnak bizonyos lakberendezési üzletkben.

A múltor láttam egy példányt; a talpára ragasztott cédulára ez volt írva: Made in EU.