Ha kételkedtem is néha a századforduló óta elmúlt „évek” során, most megnyugodtam. Nem csak a tudományban és a technikában van itt haladás és fejlődés, hanem az emberiesség és humánum is előrébb jutott.

Igaz ugyan, hogy egyre pusztítóbb és rafináltabb fegyverekkel gyilkoljuk egymást, hogy milliók halnak meg, mert nincs elég élelem és nem jutnak megfelelő orvosi ellátáshoz, hogy a nagyvárosokban már szomszédaink nevét sem tudjuk és még sorolhatnám. De!

Ma már nemzetközi egyezmény van „a kísérletek alanyainak védelméről”, egyre több országban tiltják be a halálbüntetést, a „szégyen-oszlophoz vasalást” pedig csak a Skarlát betűből és az Isaurából ismerjük.

Azért jó tudni, hogy az „emberkinzás” szempontja már 1909-ben is felmerült; legfeljebb sajátosan értelmezték. Lássuk csak. Adott egy halálraítélt, aki „az emberiség erkölcseit eddig lábbal tiporta”. A kisérlet lefolytatásához odaláncolják egy szégyen-oszlophoz, valószínűleg, hogy jobban átérezze tettének súlyát. Ezután megfertőzik lepra-bacilussal – de legalább nem mondják ezt meg neki, nehogy szorongani kezdjen.

S a tudósok és és bírák lelkiismerete teljesen nyugodt lehet. Az illető fájdalmat nem érzett és ha őt magát nem is, de a kutatókat eltölthette az a felemelő érzés, hogy „ő is hozzájárult most a tudomány előhaladásához.”

Az emberiség jól járt, a halálraítélt sem vesztett semmit – sőt az örökkévalóság szempontjából még javított is az esélyein.

Azért érdekelne még néhány apró részlet. Például, hogy hogyan is zajlott pontosan ez a kísérlet? Vajon vártak addig az ítélet végrehajtásával, amíg a lepra jelei mutakozni kezdtek? Esetleg egy új gyógymód hatékonyságának megállapításához is maradt elég idő? Tudott vajon arról, hogy meddig kell várnia a kivégzésre vagy úgy gondolták, hogy „majd észreveszi”?

Vajon mire gondolhatott, amikor tűkkel szurkálták; mire gondolhatott, amikor újra és újra megvizsgálták; mit érezhetett, amikor nap nap után hallotta, amint jönnek érte s nem tudhatta, hogy orvosi vizitre vagy a bitófa alá viszik?

Szerencsére a korabeli olvasókban nem merülhettek fel ilyen kételyek. Hogy is merülhettek volna, mikor a cikk írója jóelőre tisztázta, hogy „szó sem lehetett emberkínzásról, a mi nagy embertelenség lett volna.”

Mindenki elégedett lehet: a karaván a halad, a kutya meg vakkantani sem mer.

S hogy tényleg a kutyának sem jutott eszébe elgondolkodni az eseten, az abból is látszik, hogy az egész történetről mindössze egyetlen rövid híradás szól. Ma hetekig harsogná a média – esetleg a nyári uborkaszezonban újra elővennék -, tüntetéseket szerveznénk az illetékes hatóság és az orvos ellen s ki tudja, mi minden jönne még.

Mert ma szerencsére már nem lehetne ilyesmit büntetlenül megtenni.

Esetleg csak akkor, ha hallgatunk róla…