Avagy mi köze Schopehnauernek Klara Zetkinhez?

Mennyi minden múlhat egyetlen „i” betűn! S milyen óvatlanul bánunk vele, pedig olvastuk már, hogy „egyetlen *i* miatt” a keresztények a Bizánci színben máglyára küldik egymást Madách drámájában… Nos, ha a cikkben említett „új irányzat” máglyára nem is küldte a lángészt, de „jelentősen összezsugorodott előtte” – ami nem kevésbé dicstelen vég.

Ma már nem is értjük, miről folyt a diskurzus, ami pedig akkoriban igencsak heves indulatokat váltott ki. Valójában nem másról volt itt szó, mint a romantikának és a pozitivizmusnak, vagy ha úgy tetszik, a lángésznek (genie) és a kor emberének (genre) párharcáról.

A pozitivizmus 1907-ben már nem újdonság Magyarországon sem. Emlékeznek rá, nemrég néztük végig, ahogy „felszámolta” a halált – s most úgy tűnik, az egyéni teljesítmény és a lángész ellen indított támadást.

Mert miről is szól a cikkben kissé gúnyos felhanggal emlegetett „természettudományos eszthetika”? Nem más ez, mint a büchneri materializmus s a buckle-i pozitivizmus determinizmusa: társadalmi terméket lát az emberben, akinek „bűnei és erényei nem annyira az egyes ember akaratának eredményei, mint inkább azon társasági állapoté, melyben az egyes tényleg létezik”.

Az emberi cselekedetek törvényszerűségét statisztikai adatokkal bizonyítja s minden történelmi változást kettős hatás következményének tart: az egyik a külső jelenségek befolyása szellemünkre s a másik ennek a reakciója: szellemünk befolyása a külső jelenségekre.

A materializmus és pozitivizmus e gondolati kapcsolódásának hazánkban Bodnár Zsigmond volt ebben az időben egyik legharcosabb képviselője.

Megfigyelte, hogy bizonyos korokban a kultúra alkotásai, az emberek magatartása sőt az egész „közszellem” szervesen összeillő jelenségekből áll. A korszellem fokozatosan fejlődik ki majd fokozatosan enyészik el – s ebbe a „kulturális hullámba” illeszkednek bele „nagy egyéniségeink” is.

Ezzel a gondolattal fordult szembe a romantikával. Mert míg a romantikus kép azt sugallta, hogy „nagy” dolgok akkor születhetnek, ha a társadalomból kiemelkedő, attól függetlenedni tudó „hősök” lépnek színre; az új elmélet szerint éppen maga a társadalom „termeli ki” őket. Vagyis „csak olyan gondolatokra, érzésekre vagyunk képesek, melyeket a kor plántál belénk”.

Nem csoda, hogy a századforduló közvéleménye nehezen viselte ezt a kijelentést. Hősként ünnepeltünk minden tudóst, feltalálót és művészt s most kiderül, hogy mi magunk, „a nagyérdemű közönség” tettük azzá! Hogy lényegében ő sem más, mint a mi korunk gyermeke, aki nem „abszolút” nagyság, csak itt és most képzelhető el a tevékenysége.

Vele fordult szembe Endrődi Sándor, aki az egyéniség, az ember művészi és erkölcsi szabadsága mellett tört lándzsát. A személyiség, az egyéniség és a saját élmény és eredmény hatalmát hirdette, szilárd meggyőződése volt, hogy van egyéni látásmód és vannak korukat megelőző zsenik.

Nagy dilemma ez abban a korban, amely egyszerre látja csodálatosnak önmagát (s ezt meg is mutatja például a világkiállításokon) és azokat az „úttörőket”, akiket piedesztálra emel! Akkor most kié is az elsőbbség? A koré vagy az azt meglőző emberé? Egyáltalán: megelőzi az ember a korát?

Lám csak, Schopenhauer és Nietzsche – a két „genie” - klasszikus dilemmája hogyan válik újsághírré!

Pár éve még csak a „beavatottak” olvasták őket s most a hétköznapok „genre” olvasója töpreng kérdéseik fölött. Vajon valóban megelőzték korukat és „felnőttünk” hozzájuk; vagy pusztán megfogalmazták a „kor kérdését”, ami amúgy is mindannyiunkban itt volt már?

Nem lehet már tudni, hogy az egyén szolgálja a társadalmat vagy a társadalom az egyént…

Innen már egyenes az út a társadalom demokratizálódásának gondolata felé. Ahogy a művészet és a tudomány „termékeitől” egyre inkább elvárjuk, hogy számunkra is használható módon hasznosuljanak, a társadalomtól is elvárjuk, hogy „egyenlőnek” tekintsen bennünket. Hát nem éppen ezt teszi éppen ekkor például a feminizmus is?!

Hát igen: az „eszthetikával” és az „i” betűkkel óvatosan kell bánni – messzemenő következményeik lehetnek. Talán jobb is, ha meghagyjuk a az erre hivatott „genie”-nek ezt a kérdést, s megelégszünk a cikkíró perspektívájával; hiszen „a megismerésre vágyó emberi elmének már az is kétségtelen diadala, hogy egyáltalán el tud igazodni s ha csak lépésről – lépésre is, de minden nap tovább tudhaladni ebben az irdatlan labirintusban.”