A századfordulón Európa szerte intenzíven érdeklődni kezdtek az ún. „primitív” népek és kultúrák iránt. Expedíciók indultak felkutatásukra, kiállításokat rendeztek eszközeikből és művészi alkotásaikból, zenéjük lassanként belopózott a szalonokba. Az új tudomány, az antropológia is elsődleges vizsgálati terepének tekintette őket.

Miért lett vajon ennyire vonzó a „civilizálatlan” életforma az egyre „civilizáltabb” nyugati társadalomban? Hiszen minden kényelmünk megvolt, árammal működtettük használati eszközeinket, egyre hatékonyabban (és kíméletesebben!) gyógyítottunk s már olyan humanitárius vívmányokkal is büszkélkedhettünk, mint a szegények ingyenkonyhája és a betegbiztosítás!
Mit tudtak vajon, amit mi nem? Nézzük csak: „oly tiszták az erkölcseik, hogy nem találni párját a czivilizált világon.”

Ez jó, ez példa lehet, ez kell nekünk! Semmi lopás, gyilkosság, pláne többnejűség… Ártatlanok, boldogok – amit mi, a fejlett világ lakói sajnos nem mondhatunk el magunkról. Nálunk járványok irtják a lakosságot, háborúk tizedelik, vonatok és bányák robbannak fel velünk, útonállók fosztogatják az utazókat és a városokban rohamosan terjed a „titkos betegség” – aminek még a nevét se mondjuk ki nyilvánosan, olyan rettenetes!

Nahát! Milyen jó, hogy az antropológusoktól már igen sokat megtudtunk a „vadakról”! Most látszik csak, hogy azért egyvalamiben mégis vagyunk olyan jók, mint ők! A néven nem nevezés tudományát (vagy művészetét?) mi is magas szinten műveljük. Ők a gyermekeknek nem adnak nevet, hogy az ártó szellemek el ne pusztítsák őket; mi sötét titkainkat hagyjuk névtelenül, nehogy a diskurzus és a tudás áldozatául essenek.