A századforduló éveiben hatalmas léptekkel haladt előre a tudomány és a technika. Alig múlt el nap anélkül, hogy új és még újabb felfedezésekről, eredményekről, termékekről ne olvashattunk volna a lapokban.

Tudunk már a rádiumról – igaz, még nem döntöttük el, hogy a szétroncsolt kezű tudós halála elriaszt-e bennünket a rádiummal dúsított gyógyfürdőktől. Ismerjük már a tuberkulózis kórokozóját – bár még mindig próbálkozunk a tejivással, mint gyógymóddal.

Van már torpedónk és egyre pontosabbak a puskáink – ezek hatékonyságát nemcsak mérésekkel, hanem újabb háborúkkal is igazolhatjuk. Léghajónk kormányozható: neki is vágunk vele az északi sarknak – bár a biztonság kedvéért szánokat és hónapokra való élelmet is viszünk magunkkal.

Már nem csak leveleket, hanem képeket is küldünk távírón – s hogy minél „gépesítettebbnek” és „modernebbenek” érezhessük magunkat, telefonon diktáljuk leveleinket. S ha már ez sikerült, megpróbáljuk „a nagyközönség kényelme érdekében” minél több tevékenységünkből kiiktatni az emberi közreműködést.

Automatákat konstruálunk a táviratok feladásához, a postai bélyegek megvásárlásához, cukorka-árusításhoz és „bajuszpedrő-dobáláshoz”. S ha ez nem lenne elég, szemünk előtt lebegnek már a nagy elődök ember-szerű automatái és korszerűsített utódaik, „akik” sétálnak, kerékpároznak, írnak – nemsokára beszélni is megtanulnak. Biztosan így lesz, hiszen az emberi hang és beszéd tanulmányozására is van már szerkezetünk.

Úgy látszik, a fejlődés átlépett egy jelentős határt. Amíg korábban a tudomány az emberiség kollektív uralmát szolgálta, most egyre inkább az egyének jelentkeznek ezért a hatalomért. A tárgyak vonzerőt gyakorolnak és a praktikumon túl is jelentéseket nyernek.

A termékek és eszközök már nem csak „közös nagyságunkat”, hanem a haladást is jelképezik. Az a tudás, amit ezek a tárgyak jelentenek, megcsodálható a puskacsövek formáján, az autók egyre áramvonalasabb ívein, egy hatalmas gőzmozdonyon – és a praktikus automatákon is.

Egyre intenzívebben vágyunk arra, hogy ezt a tudást mi magunk uralhassuk, hiszen a korábban éteri magasságokban lakozó bölcsesség kézzelfogható közelségbe került. Megérinthetjük, megszagolhatjuk, megízlelhetjük – természetes hát, hogy uralni is akarjuk. Mi magunk. Az már nem elég, hogy mások megtehetik.

A tárgy, a gép hordozza a tudás és tehetség potenciálját és mi magunk vagyunk, akik uralhatjuk ezt. Nem is adjuk ki mostmár a kezünkből!

Szerencsére a kutatók és technikusok szolgálatkészen segítenek nekünk ebben. Megalkotják a csodás masinák „háziasított” változatait: van már (vagy lehet) saját telefonunk, autónk otthoni meteorológiai állomásunk, pisztolyunk a fiókban, távcsövünk a csillagok megfigyeléséhez – és senkinek nem kell már segédkeznie abban, hogy felbélyegezhessük leveleinket.

Átléptük a határt. Boldogan feledjük, hogy ezek a technikai csodák, amik minket szolgálnak, mégiscsak közös tudásunk (és persze nagy tudósaink) gyermekei – egyszerűen élvezzük a felettük és általuk gyakorolt hatalmat. Birtoklásuk - vagy legalább használatuk – magasabbra emel minket a hierarchiában, önbizalmat ad és megajándékoz a függetlenség érzésével.

Lassan már nem lesz szükségünk a többiekre, egyedül is megoldunk mindent. Vagy majdnem mindent. Merthogy a postáskisasszony segédlete nélkül feladott sürgönyök mégiscsak szólnak valakinek; az eladó nélkül, automatából megvásárolható bajuszpedrő pedig egyenesen gyanús…