22. Hazahozó hallgatások

Azok is tévednek, akik a szavak jelentését szokták magyarázni. Mert szerintem a ceremónia szót direkt arra találták fel, hogy a levélírás körülményességét fölfoghassák a népek. Nem is létezett körülményesebb föladat, mint megalkotni egy tisztességes levelet. Régen. Amikor még petróleumlámpával világítottak, s a párás konyhákban főtt a puliszka. Mert ott írták régen a tisztességes leveleket. Párás konyhákban. Tintaceruzával. Anyám is ott írta a tisztességes leveleit. Úgy kezdődött minden levele, hogy édes fiam, Feri. Csak végigfutott a szemem a papíron, s már tudtam, ki halt meg a faluban, melyik állatunknak törött el a lába, s milyen az időjárás nálunkfelé.
Időjárás nélkül el sem tudok képzelni egy tisztességes levelet.
Ez a szegény Gocsovszkyné tudomásom szerint soha nem írt semmiféle levelet. Nem volt kinek írjon. Messze elkerülte ezt a szegény Gocsovszkynét a levélírással járó körülményesség. Nem csak az, hogy egy levelet meg kell írni. Arra bélyeget is szoktak ragasztani. Mégpedig a hátulját megpökve, mert másképpen lehullottak volna útközben azok a bélyegek a nagy viszontagságban.
Voltak olyan idők a történelmünkben, amikor a bélyegek reá sem fértek a borítékra, annyit kellett venni belőlük. Mert úgy határoztak az ország kormányzói, vegyünk sok bélyeget. Az ország kormányzói sokszor csak azon gondolkodtak, miképpen tudnának eljutni odáig, hogy minden pénzüket levélbélyegek vásárlására költsék a népek, nem pedig vízzel vegyített hitvány borokra, s pálinkára. Röviden szólva, nagy gondjuk volt a mi egészségünkre.
Még abban az időben is körülményes volt levelet írni, amikor én ennek a Miklósnak írtam San Farnciscoba, hogy hívjon meg oda engem, s reáragasztottam a borítékra azt a szép kicsi papírt, amelyre gyárilag írták reá, Air mail. Nem is hittem, hogy elmegy odáig az a levél, nem vész el már itt valahol a mi tájainkon. Mert olyanok voltak akkor az idők minálunk, hogy senki nem lehett biztos abban, elmegy a levele valahová, vagy nem megy el. Én ezt a dolgot most nem firtatom, mert nem akarok politizálni. Még ha tudom, most már lehet, akkor sem politizálok. Ezt a körülményes levélírást is csak azért említem meg, mert valahányszor levelet kaptam anyámtól, azt gondosan elolvastam, képzeletben megfuttattam az otthoni helyzetet, s mint ha mi sem történt volna, mentem tovább, végeztem a magam dolgát. Vagyis rendben volt minden, valahányszor levelet kaptam anyámtól.
De ha egy jó ideig nem írt anyám, ha hallgatott, akkor én fogtam magam s elmentem haza, mert tudtam, valami baj van otthon. Úgy is történt mindig, ha anyám hallgatott, előjöttek az otthoni bajok. Ezért aztán mentem, hívás nélkül, haza. Vagyis a falumba. Hazahozó hallgatásnak neveztem el egyszer anyám hallgatásait. Még csodálkoztam is olykor magamon, hogy tudtam én, a saját fejemtől ilyen szépen megfogalmazni az anyám hallgatásait. Hazahozó hallgatásoknak neveztem.
Egyszer mondtam is anyámnak, amint hazaértem, s számbavettem az otthoni bajokat, hát mama, miért nem írta meg ezt nekem? Jól hazahozott a hallgatásával! Mi lesz, ha egyszer nem lehet papírt, ceruzát kapni? Amikor nem tud levelet írni? Akkor én mindegyre futhatok haza, lám, mi baj van megint? Erre olyasmit mondott anyám, hogy nem kell annyit bolyongani a világban. Mindenütt csak házak vannak és emberek. Az lehet, hogy nagyobb házak is vannak valahol, messze, mint amilyenek Udvarhelyen, vagy Keresztúron vannak, de azok is csak házak, akármilyen magasak. És az emberek más tájakon is csak emberek.
Az utakat kihagyta. Nem szerette az utakat emlegetni se. Rosszak voltak nálunkfelé az utak.
Most már könnyű levelet írni. Semmiség. Most már nem is érdemes levelet írni. Ott a mobil. Mama minden nap megnyom rajta egy gombot, s már beszélgetünk is. Akkor is, ha csak osztjuk a semmit. Vagy ott van ez a világháló. A laptop. Amin most éppen írok. Egy óra alatt húsz levelet is meg lehet írni rajta, ha nem többet. Ma már olyan semmi kis levelet is elküldenek ezen a hálón, amelyben csak annyi van, hogy szia.
Az viszont nem biztos, hogy az emberek ma jobban meg is értik egymást a sok okos találmány által. Mert egy rettentően okos ember egyszer azt mondta volt, hogy nagy dolog, ha dróton keresztül tudnak társalogni egymással az emberek. Az is nagy dolog, ha drótok nélkül is tudnak. De a legnagyobb dolog, ha a puszta szó által megértik egymást a népek.
Szerintem nem értik meg egymást soha a puszta szó által az emberek. Hányszor tapasztaljuk, hogy a szavakkal úgy összegabalyítanak mindent, hogy még össze is vesznek!
Szoktam hallgatni a rádiót. Ma reggel jó sokáig beszélt magyarul egy fontos ember. Kifejtette a véleményét. Részletesen. És miután kifejtette, azt mondja, magyarul mondva... És hallom, hogy megint fejti ki a véleményét. Most már magyarul. Ha módomban állana, ilyenkor megkérdezném, hát maga eddig milyen nyelven beszélt, amikor először fejtette ki a véleményét? Nem magyarul?
Ezek teljességgel érthetetlen dolgok. Az én falumban, ha valaki elmond valamit magyarul, akkor nem kezdi újra, hogy most elmondja azt magyarul is. Nincs a világon olyan Gocsovszkyné, vagy még nála is eldugottabban élő ember, aki ezt föl tudná fogni.
Szóval, baj van a szavakkal. A hallgatás, az más. Azzal nincs annyi baj. Éppen annyi nem szokott lenni.
Legjobban az ember a saját mozdulataival tudja kifejezni, mit akar mondani. Ezt még egy szimpla, kifestett énekesnő is tudja. Mert miután őt a közönség megtapsolja, mondjuk a siménfalvi kultúrban, akkor csókot lehel a saját tenyerébe, kinyújtja a karját és csücsörített ajkaival belefúj a markába. Így adja a közönség tudtára, hogy mindenkit csókol szeretettel és köszöni a tapsot. Ebben hibát találni nehéz. Ha szóval köszöni meg, selypíthet is, s az már nagy baj, ha selypít !
Nem tudom megállani, hogy el ne mondjam a Bán Sándor esetét, ami itt történt éppen, ebben a siménfalvi kultúrházban. Ügyes ember volt ez a Bán Sándor, Isten nyugosztalja. Kőműves volt. Mégpediglen jó kőműves. Valami nagy, fényes ünnepség volt a kultúrban, azt mondja Bán Sándor felesége, Ida, hogy most pedig fölmész a színpadra Sándor és szépen megköszönöd a vendégeknek, hogy eljöttek ide. De nekem szépen köszönd meg, ne olyan egyszerű, idevalósi szavakkal, hanem úri módon, mert ezek mind urak! Föl is ment a színpadra ez a Bán Sándor és így köszönte meg a vendégeknek, hogy jelenlétükkel megtisztelték a falunkat: Keszenem, keszenem!
Olyan urasan megköszönte, hogy azt a falu soha el nem felejti. Kár, hogy ez a szegény Gocsovszkyné még ezt sem hallhatta. Legalább egyszer életében lett volna oka a mosolygásra...

23. Keletsiménfalva

Sokszor úgy elszáll a képzeletem, hogy alig tudom visszahozni. Ebben a visszahozásban legtöbbször ez a szegény Gocsovszkyné szokott segíteni nekem. Azzal, hogy eszembe jut az ő alakja.
Egyszer Hamburgban sétáltam egymagamban, éjszaka volt, s nagy fényesség mindenfelé. Főleg ott, a kikötő közelében. Megállít engem egy föltűrt gallérú fiatalember, adnék neki cigarettát. Adtam. Tüzet is kért. Azt is adtam. És miután jó adag füstöt beszívott, nem hagyott ott engem, hanem kérdőre vont. Hogy miféle ember vagyok én, hogy a cigarettás dobozomban csupán egyetlen szál maradt. Hogy is merek elindulni, bele a hamburgi éjszakába két szál cigarettával? Mert egy tisztességes csavargónak legalább két doboz cigarettára van szüksége egy hamburgi éjszakához. És még föl is szólított, hogy igenis, vegyek két doboz cigarettát, egy neki is jusson. Mert ha nem, akkor baj lesz. Nagy baj. Mondom, jó, s elindultam két doboz cigarettáért. Úgy elindultam, hogy elhatároztam, meg sem állok Siménfalváig.
Akkor még nem ismertem a maga valójában ennek a szegény Gocsovszkynének az igazságkereső szellemét, de szomszédok voltunk, s valami ragadhatott reám belőle, mert éreztem, nem igazság, hogy én ennek az embernek cigarettát vegyek éjnek idején. És azt sem tartottam helyénvalónak, hogy engem csavargónak nevezett. Ami még igaz ezen felül, az az, hogy féltem is tőle.
Otthagytam ezt a fényes Hamburgot, elindultam kelet felé.
Olyan történelmi éjszakában indultam el kelet felé, amikor minden épkézláb ember nyugat felé igyekezett.
A keletnémet határnál megállít egy keletnémet, derék rendőr, nézi a papírjaimat, kérdi, hová akarok menni. Mondom, Siménfalvára. Ezt ő láthatóan nem értette, gondolhatta azt is, hogy az egy gyarmat lehet valahol, Afrikában, de nem vallotta be a tudatlanságát. Elhallgatta, hogy nem tudja, merre van ez a Siménfalva. És olyasmit kérdezett tőlem, mint az a hamburgi cigarettás, hogy miféle ember vagyok én, hogy nyugatról megyek keletre, amikor annak semmi értelme nincsen. De ő ezzel a véleményével nem ment tovább, hanem fölhívta a figyelmemet, be ne tegyem a lábam Nyugatberlinbe. Kerüljem el, mert az is nyugathoz tartozik, s aki egyszer kijön nyugatról, az legyen kijőve véglegesen. Intettem neki, hogy jó, megértettem, nem teszem be oda a lábam. Közben arra gondoltam, na hadd el, te sem teszed be a lábad Keletsiménfalvára, ha a történelem szekere egyszer arrafelé találja fordítani a rúdját, hogy nem kerülheted el az én falumat.
Ez a Keletsiménfalva azóta is gyakran foglalkoztat engem. Pedig mi soha nem laktunk abban a fertályban, hanem a falu kellős közepében. Nem is tudom, hol lehet ez a Keletsiménfalva. Ezt a mi falunkban még soha nem hallottam. Csak felszeget és alszeget volt szokás emlegetni. Pedig kellene hogy legyen a földrajzban Keletsiménfalva is, ha már annyi városnak van keleti és nyugati része. És sokszor fölmerült bennem az a kérdés is, miért nem hívták Felszegberlinnek és Alszegberlinnek, vagy egyszerűen csak Berlinnek azt a várost, amelynek nyugati felébe nekem nem volt szabad belépnem.
Ezt a nehéz kérdést azóta rendezte a történelem az ő fordulásával, de Keletsiménfalva ügye még nincs elintézve. És előreláthatólag nem is lesz, mert ma már nincs senki a faluban, aki egyet is lépne a teljes igazságért. Elment ez a szegény Gocsovszkyné. El, nyomtalanul.
Említettem, hogy az a keletnémet, derék rendőr afrikai gyarmatnak is hihette Siménfalvát, csak szégyellte bevallani tudatlanságát. Ha nem éppen éjnek idején találkozunk, s kedvem is lett volna hozzá, elmagyarázom neki, hogy az a Siménfalva valójában csakugyan egy gyarmat. Nem ott van Afrikában, ez igaz, de az én saját gyarmatom. Persze, nem az egész falu, mert azért az egész falu túlságosan nagy kiterjedésű lenne ahhoz, hogy egyedül én igazgassam. Annak csupán egy része az én gyarmatom. Az a bokros rész, a patakunk mellett, a kertünk aljában. Az a neve most is az én gyarmatomnak, hogy Porongyok.
Milyen szép neve van az én gyarmatomnak! Porongyok. Ez a név nyilván a madárfiókát jelenti, mert azt nevezik porontynak, de a falumbéli emberek úgy látszik, kihajították azt a tyé betűt belőle, a gyé betűt szebbnek ítélték, így lett az én gyarmatomból Porongyok.
Soha eszembe nem jutott volna, hogy én gyarmatnak nevezzem a Porongyokat. Csak hát ennek a németnek miképpen magyaráztam volna meg, hogy ez a bokros hely az én fennhatóságom alá tartozik? Meg esetleg a Magyari Feri és a Bálint Domi fennhatósága alá?
Istenem, micsoda szép hely volt ez a Porongyok! Egyszerű madarak éltek itt, cinegék, sármányok, sárgarigók, kis légykapók, verebek, pintyek, harkályok, vörösbegyek, vércsék! Ludak és kacsák jártak itt nagy békességben. Igaz, flamingó nem volt a Porongyok egész területén. Se sirály, se pelikán, se hattyú, se papagály. Ha jól emlékszem, kolibri sem volt. Kizárólag idevalósi madarak és apró állatok jártak itt, a Porongyokban. Ez volt a mi kis Disneylandunk.
Még hintát is szerkesztettünk két szomorúfűzfára, hogy lássuk, melyikünk tudja azt jobban kilendíteni. A Nyikó partján tanultunk meg sízni. Pedig annak a partnak csak akkora lejtése volt, hogy neki kellett futamodnia annak, aki öt métert akart haladni. A patakunk jegén tanultunk korcsolyázni. Fából való korcsolyán, amit magunk faragtunk, hársfából, vagy abból, amit kaptunk. Az úszási sportokat is mind itt sajátítottuk el. Én például ezt a sportot úgy elsajátítottam, hogy később, a tengeren nyaralván szinte átúsztam a Krim-félszigetre. Kiváncsi voltam az ottani időjárásra. A hajózás a kisujjunkban volt! Teknőkben tanultunk meg hajózi. Fateknőkben, amelyekben anyáink mosták a sáros nadrágjainkat.
Hányszor mondta nekünk ez a szegény Gocsovszkyné, ne öljük belé a sárba a nadrájainkat, nehezen mossa ki anyánk! De mi nem hallgattunk reá. Ez a szegény Gocsovszkyné hiába volt a szomszédunk. Kissé keletre volt az ő süppedő háza. Magyariéktól számítva. Lehet, ő Keletsiménfalvát tartotta igazi otthonának. Pedig nem is volt neki sehol ezen a világon igazi otthona.

24. A benzinszagú nyúl

Amikor én a német határon elhallgattam, hogy ez a Keletsiménfalva tulajdonképpen az én gyarmatom, nem csak azért hallgattam el, mert éjnek idején nem akartam vitába bocsátkozni azzal a derék rendőrrel. Eszembe sem jutott, hogy ott, helyben kifejtsem az államhatárokról alkotott nézeteimet. Nézni még az autómra se mertem, nehogy véletlenül házkutatást tartson benne. Mert abból még bajom is származhatott volna. Nagyobb, mint Hamburgban, amikor elküldtek cigarettáért.
Most, hogy a nemzetközi helyzet is eléggé megváltozott, s ennek a szegény Gocsovszkynének a szelleme is gyakran belengi mindennapjaimat, bevallom, hogy az autómban akkoriban ott lapult egy nyugatnémet, benzinszagú, mezei nyúl.
Ez a nyúl pedig nagyon lapult. Nem ravaszságból, hanem egyszerűen azért, mert átment rajta az autóm kereke. Mármost hogy veszi ki magát, ha az ember egy nyugatnémet, elütött, benzinszagú mezei nyúllal akar bemenni keletnémet területre? Erre a kérdésre az én jó szomszédom, a hivatásos vadászember, Magyari Pista sem tudna könnyedén válaszolni. Ő is föltenné a kérdést, mitől lett benzinszagú az a nyúl, mert olyat még ő sem látott életében. Hogy elütöttem, attól legföntebb lapos lesz egy nyúl, de benzinszagú nem szokott lenni.
Pedig milyen egyszerű ennek a magyarázata! Csavargásaim idején benzinre soha nem volt pénzem. Már hazulról úgy indultam el, itthoni összekuporgatott benzinnel. Tele volt az autóm benzines tartályokkal. Ahogy kifogyott valamelyikből, igyekeztem azt valamiképpen pótolni. Legtöbbször az utak mentén parkoló teherautók vezetői segítettek rajtam. Azon már nem tudtak ők sem segíteni, hogy a tartályaim valahol ne szivárogjanak.
Amikor abba a Hamburgba indultam, az egész autó tele volt benzinnel. Mert Essen városában egy Tirier nevű úrnak elmondtam, miképpen járom a világot, s ő egy ottani benzinkútnál jól fölpakolt engem üzemanyaggal.
Persze, én is hagytam nála valamit az én falumból, nem mentem hozzá üres kézzel. Egy szép, fából való csillárt faragtattam neki annak emlékére, hogy együtt nyaraltunk valamikor a román tenger partján. Jóféle, hargitai fából volt faragva az a csillár. Most is meg kell, hogy legyen neki az a gyönyörű csillárja, mert azt a felesége, a szépséges Gerda is megcsodálta.
A lapuló, benzinszagú mezei nyúl története ezzel még nincs lezárva. Mert azt a nyulat nem én ütöttem el. Ő ütött el engem. Ezt most csak ez a szegény Gocsovszkyné hinné el nekem, mert megegyeztünk volt abban, hogy kerüljük a hazugságokat. Ez a nyúl az útmenti magas martról ugrott az autóm elé. Oda szökött ki a búzatáblából. Úgy elütött, hogy megfordult tőle az autóm, orral Hamburg felé. Ahonnan valósággal megszöktem, hogy ne kelljen cigarettát vennem annak a hitvány tekergőnek.
Tulajdonképpen bele is halhattam volna ebbe az ütközésbe, de valamiért nem haltam bele. Sőt, nagy szerencsém is származott ebből a közúti balesetből. Mert én ezt a mezei nyulat nem hagytam ott, hanem szépen betettem a csomagtartóba. Hátha jó lesz még valamire. Ez az elv vezérelte apámat is. Soha, semmit nem hagyott az úton, ami mellett mások fölényesen elhaladtak. Ő fölvette, hátha jó lesz valamire.
Magdeburg közelében egy kicsit eltévedtem. Ott állott az út szélén egy teherautó. A gazdája fogta a fejét valamiért, úgy kerülgette. A fejét fogva. Ilyenkor minden rendes autós meg szokott állni, miben tudna segíteni. Megálltam és tisztáztuk, hogy nem tudok segíteni, akkora baja van annak a teherautónak. Kérdem ettől a bajbajutott embertől, merre van ez a Magdeburg, mert eltévedtem a térkép után haladva. Azt mondja, nem csoda, mert ez az út DDR kvalitét.
Csakugyan hitvány, gödrös út volt ez, de a rajta való megállás jó alkalmat kínált a beszélgetésre. Mondom neki, énnekem is van egy kis defektem. Mert itt van egy mezei nyúl és nem tudom, mit csináljak véle. Sajnálom itthagyni, olyan szép példány. Csak lapos, de szép példány. Azt kérdi, mit adjon érte, mert a felesége nagyon szereti a mezei nyulat. Mondom, ha lehet, adjon egy kis benzint. Adott is bőven. Annyit, hogy még Keletsiménfalváig is kitartott az a benzin.
Nem az övéből adott.
Hogy mit szólt otthon a felesége a benzinszagú nyúlhoz, az más lapra tartozik.
Most azért kissé röstelleném elmesélni ennek a szegény Gocsovszkynének, mennyiféle furfangosságot szedtem én össze ott, a Porogyok között. Hogy egy nyugatnémet, benzinszagú, mezei nyulat éjnek idején el tudok adni egy keletnémet embernek, s az érette kapott benzinnel még haza is tudok jőni az én gyarmatomra? Ezen a történeten ez a szegény asszony is elgondolkozna az ő süppedő, kicsi háza előtt...