19. Épeszű ember

Nincs az az épeszű ember, aki most föltenné nekem a kérdést, hogy hát milyen ember volt az én rosszabbik nagyapám? Mert ugye, örökösen a jobbikat emlegetem. Hát nem világos, hogy a rosszabbik nagyapám rosszabb volt, mint a jobbik? Ilyen kérdést csak olyan ember tehet föl, mint aki megkérdezte, tulajdonképpen mikor élt Jézus? Krisztus előtt, vagy Krisztus után? Aki nincs tisztában a történelemmel, az algebrával, a lelkek természetével s más ilyen haszontalan dolgokkal. Nem mondom, a történelemmel én sem vagyok tisztában. Nem is szeretem a történelmet. Pont a rosszabbik nagyapám miatt nem szeretem. Mert ő kavarta össze a dolgokat a fejemben. Egyszer föl is tettem magamnak a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy az én rosszabbik nagyapám még az én nevemet is elrontotta, nem csak a saját és a mások életét?
Már akkor elrontotta az én nevemet, amikor én még meg sem születtem. Ki nem állhatom én a nevemet. Pedig milyen szépen sorakoznak benne az e-betűk... Mint ősszel a drótokon a fecskék. Elekes.
Ennek a Gocsovszkynének a szellemében most megmondom, mi az igazság. Az az igazság, hogy nem csak a nevemet nem szeretem, hanem azokat sem, akik ezzel a névvel ki merik tenni a lábukat a nyílt utcára. Mert ezek az Elekesek hitvány emberek voltak a mi falunkban. (Kivéve azokat, akik nem voltak hitványak.) Ezek az Elekesek, mint amilyen én is vagyok, kiállhatatlan emberek voltak végig a falu történelmében. (Kivéve a dédnagyapámat, akit Ferkőnek hívtak, s akinek szép, fekete márványból van a sírköve kint, a bokrok között, a régi temetőben. Azt a helyet csak Károly öcsém szokta rendezni, más senki ezen a világon.) Ezek az Elekesek merő emberek voltak, önteltek, túlságosan büszkék. Azt hitték, maga a Nap is azért kél föl reggelente, mert ők fölébredtek. Azt csak egyedül én láttam be néhanapján, hogy nem azért kél föl a Nap. Ezért is nem változtattam meg a nevemet. Viselem dacból. Meg akarom mutatni, hogy én merem viselni. Csak amikor nagyon egyedül vagyok, olyankor bánom, hogy nem szereztem be valami egészen más nevet. Mint sokan mások. Akik három nevet is beszereztek. Engem valósággal idegesít, ha valakinek három neve is van. Nekem az is sok, amit elrontott az én rosszabbik nagyapám.
Hogy mivel rontotta el a nevemet ez az én rosszabbik nagyapám? Erre a kérdésre egyszerűen lehet válaszolni. Csak kényelmetlen. Azzal rontotta el az én nevemet a rosszabbik nagyapám, hogy föltette a családját a Jútubra. Akkor tette föl oda, amikor még nem is volt Jútub. Sejtett ő valamit, mert az Elekesek egytől egyig mind okos és előrelátó emberek voltak. Nem csak rossz emberek. Az én rosszabbik nagyapám előre tudta, mi lesz száz, kétszáz év múlva a divat. Az, hogy templombajárás helyett a népek fölmennek a Jútubra, s onnan nézik nagy élvezettel, miképpen lövi le az egyik ember a másikat. Ezt a divatot az én rosszabbik nagyapám már ifjú korában bevezette a faluba. Akkor, amikor Amerikában még csak vaktában lövöldöztek a részeg lótenyésztők, főleg a kocsmákban.
Az én nagyapám állítólag hazament a kocsmából és a vadászpuskájával összevissza kezdett lövöldözni abban a házban, ahol az elvált felesége s annak gyermeke is jelen volt. Ez a dolog nem is a falumban történt, hanem a szomszéd faluban, Kadácsban. De az mit sem változtat azon az igazságon, hogy az elvált feleség bele is halt abba a lövöldözésbe, s a gyermekének az egyik ujját el is vitte néhány sörét. És elvitték az én rosszabbik nagyapámat a tömlöcbe egy időre, hogy gondolkozzék az ő hitvány cselekedetén.
Mondanom sem kell, miképpen nevezték mifelénk azt az embert, aki lelövi a volt feleségét. Egyszerűen gyilkosnak nevezték. Ezzel rontotta el az én nevemet a rosszabbik nagyapám.
Ma már meg sem kottyan, ha valaki azt látja a Jútubon, hogy lövöldöznek. Nem is nevezik gyilkosnak azt, aki lelő valakit egy sörétes puskával. Esetleg azt mondják, hogy az ni, aki eltalálta a másikat. Eltalálásnak nevezik ma a gyilkosságot, s kész. Épeszű ember föl sem tudja fogni, miképpen lett a gyilkosságból egyszerű eltalálás.
Engem csak az szomorít el, hogy az én nevemet is eltalálta sörétes puskájával az én rosszabbik nagyapám. Nehezen is viselem a nevemet. Ez a szegény Gocsovszkyné a szájára sem vette a nevemet, amikor kifogtam a Nyikóból azt a közepes uborka méretű halat. Azt mondta, te, gyermek... Nem a nevemen szólított. Csak az szomorít el. Épeszű ember könnyen belátja, nem alaptalan az én szomorúságom.

20. Ki látott félujjú katonát ?

Azon még maga Gocsovszkyné is nagyon elgondolozna, ha elmondhatnám neki, milyen kiszámíthatatlan és igazságtalan az élet.
Itt van például ez a Miklós. Akinek a fél ujját elvitte néhány sörét, amikor az én rosszabbik nagyapám lövöldözni kezdett abban a kadácsi házban. Szépen felnőtt ez a Miklós. Egy kicsit árván, de felnőtt. Mint más gyermek ezen a tájon. Amikor ezt a Miklóst besorozták katonának, s odaállott anyaszült meztelenül a bizottság elé, az ezredes végignézett rajta. Megállapította, hogy szép, egészséges legény ez a Miklós. Éppen ki akarta pipálni, hogy jó lesz katonának, akkor vette észre, hogy hiányzik a fél ujja. Nagy haragra gerjedt az ezredes, odafordult egy kisebb rangú tiszti emberhez és jól leteremtette. - Minek hozták ide, énelőmbe ezt az Elekes Miklóst? Sok barom! Ki látott félujjú katonát ezen a világon? Aztán azt mondta ennek a Miklósnak, menjen haza szépen, nem való katonának.
Állítólag, amikor Miklós kiment a teremből, ez a kisebb rangú tiszt félve odasúgta az ezredesnek, hogy szerinte azért ez a Miklós megfelelne arra, amire kell. Mert ő tudja, hogy ezeket már a legelső napon mind lelövik. Csak arra valók, hogy az ellenség golyói fogyjanak. Egyébre nem, mert az ellenségből soha ki nem lehet fogyni.
Így maradt életben ez a félujjú Miklós. Mert a többi falumbéli szép szál legényt csakugyan mind egy szálig lelőtték. Már az első napon.
Ez a Miklós fogta magát, s elment Kanadába, egy közeli rokonához. Ott havat kellett volna eltakarítania a közeli rokon háza elől, de ő azt mondta, neki fáj a lába. A közeli rokon azt mondta neki, ha fáj, menjen orvoshoz. Ez a Miklós el is ment, mondta, hogy neki fáj a lába. És a havat különben sem szereti. Az orvos azt mondta kurtán, hogy változtasson éghajlatot. Mert lehet, reumája van s nincs olyan orvos, aki értene a reumához ezen a világon. Menjen el például a hawai szigetekre. Mert ott jó az időjárás. Pont a reumának való.
Ez a Miklós pénzt kért kölcsön a közeli rokonától és fölült egy repülőgépre. És elment véle Honoluluba. Mert ott szállott le az a repülőgép. Bement a legelső szállodába és mondta, hogy ő Elekes Miklós. És hogy őt véglegesen ide küldte az orvos, mihez tudna ő itt kezdeni, kérdezte a szálloda portásától ez a Miklós. - Hát mihez tetszik érteni, miszter Elekes, kérdezte a portás. - Én semmihez, válaszolta büszkén ez a Miklós. Büszkén, mert Elekes-fajta volt, azzal is büszkélkedett, hogy semmihez nem ért. - Az jó, mert itt magát megtanítják a borbélyságra, itt most kevés a borbély, mondta a portás.
Így lett ebből a félujjú, szép szál legényből borbély Honoluluban. Sokszor elgondolom, ez a félujjú Miklós borbélynak megfelelt, katonának nem felelt meg. Hogy is állhatott volna az ellenség elé az ő fél ujjával? Az ezredes szerint ez nagy szégyen lett volna az ellenség előtt. Hogy félujjú katonát küldenek a frontra a másik táborból...
Ha most módom lenne rá, föl is tenném a kérdést ennek a szegény Gocsovszkynének, mit szól ahhoz, szerencséje volt-e ennek a Miklósnak azzal, hogy a fél ujját szétlőtte az apja, vagyis az én rosszabbik nagyapám? Mert szerintem nagyon nagy szerencséje volt. Ha akkor az én rosszabbik nagyapám nem kezd összevissza lövöldözni, s épen maradnak a Miklós ujjai, akkor ő ott hal meg a fronton. Már a legelső napon. Mint a többi, szép szál legény a falunkból.
Amennyire én ezt a szegény Gocsovszkynét ismertem, bizonyára nem adna nekem igazat. Talán csak annyit mondana, hogy nem szép dolog, ha egy férfiember lövöldözni kezd összevissza abban a házban, ahol egy asszony, s a saját gyermeke is ott van. Nem szép dolog... Én azonnal egyet is értenék ezzel a szegény Gocsovszkynével. Elismerném, hogy az a lövöldözés hitvány dolog volt. De hozzá is tenném, ezzel a hitványsággal tulajdonképpen megmentette az életét ennek a Miklósnak. Mert nem vitték el katonának. És azzal is megtoldanám a vélekedésemet, hogy bár ne lövöldözött volna összevissza az én roszabbik nagyapám. Mert akkor az én nevem legalább foltnélkül való maradt volna. Mint ahogyan folt nélkül való volt az Elekesek neve a faluban legalább ötszáz esztendőn által.
Látja, kedves Gocsovszkyné, hogy milyen komplikált ez az élet? Mekkora fordulatokat tud venni, amikor úgy akarja? Mert igazságtalanságokkal van tele ez az élet. Nem csak az én közepes uborka nagyságú halammal volt az a baj. Ha tetszik még emlékezni arra a régi hazudós gyermekre, aki én voltam...

21. Air mail

Ennek az ellőtt ujjú Miklósanak, vagyis az én nagybátyámnak az életében volt még egy kanyar, amit ugyancsak szívesen elmesélnék Gocsovszkynének. Nevezetesen azt, hogy elekessége ellenére nem volt ő hitvány ember. Inkább kényes ember volt. Nem pedig hitvány. Amikor már jól kitanulta a borbélyságot Honoluluban, ezek a Beatles-ek a félújjú kezére koppintottak. Mégpedig azzal, hogy elterjesztették a világban a hosszú haj divatját. Egy napon odaállt eléje a szálloda egyik vezetője, széttárta a karját és azt mondta ennek a Miklósnak, baj van. Nagy baj. Mert ő néhány borbélyt onnan ki kell rúgjon. A legtöbb férfiú megnöveszti a haját, olyan bitlesz módra. Maholnap nincs akit nyírni Honoluluban. Szóval, vegye a cókmókját, s menjen el onnan, ahogyan jött. Nincs szükség borbélyra. Még siménfalvi borbélyra sincs szükség abban a szállodában.
Ez a Miklós könnyen fogta föl az életet, nem csinált nagy dolgot belőle. Épp szedelőzködni kezdett, amikor azt mondta neki az a felelős ember, hogy azért lenne egy megoldás. Menjen el szépen Vietnamba. Mehet egyenesen kelet felé, arra talán még rövidebb is az út. Legalább nem fogja el a siménfalvi honvágy, ha el talál szállni a faluja fölött. Az igaz, hogy Vietnamban éppen háborúznak, de ennek a borbélyságot tekintve óriási előnye is van. Mert ott a katonai szigor előírja a rendszeres hajvágást. Ott nem lehet bitleszeskedni. Ráadásul jobban megfizetik. Mindent jól meg szoktak fizetni ott, ahol háború van. A borbélyokat is. Na, mit szól hozzá, kérdezte az a felelős ember. Miklós azt felelte, hogy annyit neki nem tudnának fizetni, hogy ő oda menjen jószántából, ahol háborúznak. Ha neki adnák az egész óceánt, szigetestől, akkor sem menne oda, de azért köszöni szépen, hogy gondolt reá az a felelős ember.
Nem lehet hitvány ember, aki ha csak teheti, elkerüli a háborús helyeket. Ezt talán ez a Gocsovszkyné is értékelné, ha hallaná.
És van még egy sokatmondó apróság, amiből ugyancsak kiderül, nem volt hitvány ember ez a Miklós.
Békességben eljött onnan, s San Franciscoban megállott egy kellemes külsejű ház előtt. A fényes táblára föl volt írva, hogy Bush street, 125. Becsöngetett oda és mondta, hogy munkát keres. Föl is vették azonnal, házmesternek. Lerakta a podgyászát, számbavette a tennivalókat, s örömében eljött haza Siménfalvára. Hogy beszámoljon, mennyire fölvitte az Isten az ő dolgát.
Itthon azt mondja nekem ez a Miklós, hogy Pesten ki kellett szállani a repülőből, mert csak addig ment, s ha már ott volt, gondolta, megnézi, elég szép-e az amerikai nagykövetség. Bemenni oda nem volt miért, de nem is tudott volna, mert egy csomó ember éppen érett paradicsommal dobálta a követség bejáratát. S az épületet is. És ordítottak, hogy el a kezekkel Vietnámról. Még az amerikai elnök fényképét is odállították a követség kerítéséhez és az elnököt is dobálták. Érett paradicsommal. És ordítoztak. Ezt látván, egyenesen eljött haza, Siménfalvára.
És kérdi tőlem ez a Miklós, te, itt is dobálják az amerikai elnököt érett paradicsommal? Mert nem szép dolog idegen ország elnökét dobálni. Minden ország dobálja csak a saját elnökét. Azt, akit megválasztott. Ő ugyan nem igazi amerikai, de az az ország befogadta és annyi tisztességgel tartozik neki, hogy legalább elmenjen onnan, ahol az ő elnökét dobálják. Érett paradicsommal. Mondtam ennek a Miklósnak, nincs tudomásom arról, hogy itt is dobálnák az ő elnökét. Mármint érett paradicsommal. Ezért aztán maradt itthon még néhány napig.
Két ok miatt maradt csupán néhány napig. Az egyik az volt, hogy virágot vitt az anyja sírjára, a másik meg hogy kényelmetlenül érezte magát az új cipőjében. És vett itt egy másikat. Egy kényelmesebbet. De azt nehéz volt befűzni, mert akik azt a cipőt csinálták, kifelejtették a ringlit. Ez a ringli-ügy annyira fölidegesítette ezt a Miklóst, hogy mérgében vissza is repült San Franciscóba.
Sok évvel később, egyszer írtam egy csinos levelet ennek a Miklósnak. A boríték is szép volt és kecses. A bélyegre gyárilag volt fölírva, hogy Air mail.
Hosszú levelet kaptam reá. Írta, az nem úgy van, hogy csak beállít valaki Amerikába. Hívatlanul. Előbb lepecsételt levelet kell nekem küldenie, s a biztosításomat is ki kell fizetnie az életem szempontjából. Mert ha nem, akkor neki kell kifizetnie minden betegségemet, ami ott érhet engem. Le egy utolsó vakbélgyulladásig. És az a biztosítás nem kevés összeg. Nagy és roppant erős ország Amerika. Gazdaságilag pedig olyan erős lábakon áll, hogy azt mi fölfogni sem tudjuk. Ott kicsi összegekkel nem bajlódnak. A bankok is akkorák, hogy az embernek eláll a nyaka, ha sokáig néz föl reájuk. A lényege az volt a levélnek, hogy nem szívesen küld nekem meghívót, mert sokba kerül az én életem biztonságba helyezése. Aztán megbánhatta ez a Miklós, amit írt és mégis küldött meghívót nekem. Szabályosat. Mert azért nem volt rossz lelke ennek a Miklósnak. Én pedig elröpültem San Franciscoba.
Amikor oda megérkeztem, fújt a szél, nem túl nagy, csak épp akkora, hogy fáztam, mert a legjobb kabátomat New Yorkban hajnalban a szeméttel együtt elsöpörte a szemetes. Még oda se figyelt, mit seper a szeméttel, csak fütyörészett és inkább a csomagjaikon alvó lányokat nézegette, a kabátomat észre se vette. Fáztam, na. Pedig ez nem is igazi szél volt, csak amolyan ósenbríz, amint nagybátyámtól megtudtam még azon a hajnalon, amikor az ő meghívására megérkeztem, s csak úgy megemlítettem neki, hogy fázom. Nem panasz volt ez, vagy valami kényeskedés, egyszerűen megállapítottam, hogy fázom. Valami hamutartót kerestem, hogy rágyújthassak, de csak egy kis tányért találtam a konyhában, kérdeztem, hamuzhatok-e belé, hát persze, miért ne, mondta a nagybátyám, de amikor már félig megtelt a tányér, s a szobában gomolygott fínom cigarettám füstje, azt mondta nekem a nagybátyám, nem lenne nékem kedvem elmenni egy hétre legalább a Hawai szigetekre, nagyon szép hely az, borbély volt ott több éven át egy szállodában, ő aztán tudja, hogy nagyon szép hely.
Mondom, Miklós drága, hát nem vagyok eléggé messze az otthonomtól? Miért mennék én még tovább, mégpedig ellenkező irányba, ez talán túlzás, erre nyomatékosan és hangosan szólt rám, nem ez a túlzás, az a túlzás, hogy te ennyit cigarettázol. Ha én ezt tudtam volna, nem hívtalak volna meg, még a biztosítást is kifizettem, itt, énnálam nem cigarettázhatsz, a füst beivódik a ruháimba, a függönyökbe, énnekem ez nem hiányzik, utazz el egy hétre legalább, fizetem a legjobb szállodát Honoluluban, csak itt, énnálam ne cigarettázz, mert ezt én nem tudom elviselni. Ha pediglen nem tudod megállani füstölés nélkül, menj át egy földidhez, Szőcs Gyurihoz. Nála szívhatod, ő is ezt csinálja egész nap, sőt iszik is, gondolom, te is szereted az italt, itt Friscoban is sok a részeges, én ki nem állhatom őket, szóval így fogadott az én nagybátyám Friscoban. Nekem adta volna a Hawai-szigeteket is, ha az övé lett volna, csak épp ne szívjam az ő otthonában azt a büdös cigarettát. Ilyen jólelkű ember volt ez a Miklós. Pedig ő is Elekes volt, akárcsak én. Úgy jöttem onnan haza, hogy meg se néztem, milyen szép az a Honolulu. A büszkeségem hozott haza. Mit tetszik ehhez szólni, kedves Gocsovszkyné? Ezt kérdezném most, ha lenne kitől.