16. Sértegetem a libamájat

Egyszer az Úr úgy felvitte a dolgomat, hogy magas pozícióba kerültem. Olyan magas volt az a pozíció, hogy alig tudtam reá fölmászni. Átvettem ugyanis istállótrágyánknak a mezőre való kihordásának a gondját. Ez az átvétel tulajdonképpen kényszerűségből adódott, mert nem volt, aki azt a trágyát kihordja a mezőre. Apámat ugyanis elszólította a hazafias kötelesség. Elvitték egy kicsit harcolni a hazáért és ott kötött ki, Szibériában.
Ezalatt szépen felgyűlt az istállótrágya a pajtánk mellett. Csinosítgattam a vasvillával, négyszögűre alakítottam az akkori divat szerint. Olyan lett, mint egy kisded piramis. Csak sokkal szebb. Nem volt hegyes a teteje. Lapos volt, sétálni lehetett rajta. Időnkint egy ásóval szép szeletet vágtam belőle, hogy lássam, érett-e eléggé, jó-e a minősége.
Nagyobb gazdáktól tanultam ezt a módszert. Azok rendszeresen figyelték a trágya érettségét, mert semmi értelme nem lett volna annak, hogy porladó, éretlen trágyát hordjanak ki a mezőkre. Elfújta volna a szél is. Egy alkalommal azt mondta egy nagyobb gazda, hogy az ő trágyája világra olyan, mint a szép libamáj. Érett, friss és üde.
Tizenegy esztendős voltam akkor, amikor abba a magas pozícióba kerültem. Ezerkilencszáznegyvenhatban. A nagy szárazság ideje következett, úgy hogy mondhatom, eléggé szorongatott helyzetben vettem át a gazdálkodást.
Érdekes, mostanában is csak azt hallom, hogy a kormányok nehéz helyzetben veszik át a kormányzást, mert minden előző kormány el szokta rontani a helyzetet.
Énnekem nem volt kit hibáztatnom, csak az időjárást s a nemzetközi helyzetet. És mondjuk, azt, hogy gyermek is voltam még, nehezen tudtam megrakni a szekeret. Azért nem panaszkodtam, mert az időjárás nem reám tartozott, a nemzetközi helyzet pedig messze volt. Jóval a falunkon túl volt a nemzetközi helyzet. El sem láthattam volna odáig.
Akárhogyan volt, az biztos, hogy nálamnál fontosabb embert nem tudtam volna elképzelni sem, amikor életemben először jól megraktam a szekeret trágyával, s elindultam ki a kapunkon. A mezők felé. Mint egy igazi gazda. Mint egy hatalmasság. Amikor kiértem az útra, akkor jutott eszembe, ha már én vagyok ennek a rakománynak s az egész kivitelnek az egyedüli intézője, akkor megtehetem, hogy ne lépkedjek a szekér mellett, mint valami szolga, akár föl is ülhetek egy deszkára, mégpedig legelől. Ahonnan kormányozni tudom a teheneket. Deszkát kerítettem, s fölültem reá, mint egy igazi úr. Amikor a Magyariék kapujához értem, jó hangosan biztattam a teheneket, hogy hallja meg Magyariné is, vegyen észre engem, milyen magas pozícióba keültem. Jött is ez a Magyariné, de nem üres kézzel. Tele volt a surca nagy, érett, sárga körtével, s nyújtott felém is néhányat belőle. Dicsérte azt a körtét nagyon, hogy rég nem termett ilyen jól a fájuk. Én pedig a szívességét megköszöntem, de úgy, hogy a trágyánkat sem hagytam ki, azt mondtam, megérett az is szépen, olyan pont, mint a libamáj. Olyan szép az a trágya, amit viszek.
Ez a Magyariné jól megnézett engem, s olyasmit mondott, hogy én ezzel a megjegyzésemmel sértegetem a libamájat. Mert a libamájnál jobb semmi nincs ezen a világon. Hogy is képzelem én azt, hogy a trágyát a libamájhoz hasonlítsam? S azzal ott is hagyott engem.
Ennek a Gocsovszkynének a szelleme akkor még nem lebegett előttem. Csak a trágya minősége s a libamáj közötti összefüggést vettem célba. És azt, hogy azok a szép, érett körték ki ne hulljanak a kezemből. Most viszont nem mehetek el szótlanul a Gocsovszkyné igazságkereső szelleme mellett. Mert az az igazság, hogy ezeknél a Magyariéknál minden esztendőben sok volt a lúd. Eljöttek egészen a kapunk elé, s naphosszat ott gágogtak. Apám ki nem állhatta a ludakat. Lehet, a hosszú nyakuk miatt, vagy pedig a sziszegésüket nem szerette. A tartásuk is költségesebb volt és sokszor utánuk kellett menni, mert amikor akartak, egyszerűen elrepültek a másik utcába.
Egyszer valaki egy mélyértelmű példát hozott fel arra, hogy a szegény ember miért nem tart disznót. Szerinte azért, mert nem állhatja a sikoltását. Én ezt a mélyértelmű példát soha el nem felejtem, mert nagy huncutsággal van ez a példa összerakva.
Hogy milyen a hatalom természete, arra már ott reájöttem, abban a magas pozícióban. Ott, azon a deszkán, amire fölültem. Nem volt elég nekem, hogy onnan kormányozhatom a teheneket. Minden figyelmemet azok a szép, érett, sárga körték kötötték le. Hogy el ne hullassam őket. Fontos anyagi javaknak tekintettem a körtéket. Különösen abban a szárazságos esztendőben. Annyira ragaszkodtam a sárga anyagi javakhoz, hogy miután megtöltöttem a zsebeimet, s a kezemet is lefoglalták, nem volt amivel megkapaszkodjam a szekér sarkába.
A körték miatt estem belé a patakunkba, amikor éppen odaértem a szekérrel. Pontosan a víz közepébe hullottam, még az egyik lábamon is átment a szekér kereke. Belenyomta a lábamat a kövek közé. A tehenek nyugodtan iddogáltak, én pedig ott feküdtem, törött lábbal a vízben. És megszólalni, jajgatni se mertem, nehogy abbahagyják az iddogálást a tehenek. Mert akkor a tehenek elindulnak, s a másik lábamon is átmennek azok a súlyos kerekek. De azért még ott, abban a nyomorúságos helyzetemben is sajnáltam, hogy elviszi a víz a körtéimet! Joó Elek, a patakon túli szomszéd vette észre, mi történt velem. Ő szabadított ki onnan valahogy.
Nagyon hiányzott nekem akkor ez a Gocsovszkyné. Mert ő bizonyosan be is kötözte volna a sebeimet. Talán még arra is figyelmeztetett volna, hogy nem jó a magas pozíciót az anyagi javakhoz való ragaszkodással összekötni. Mert abból baj szokott lenni.

17. Jobbik nagyapám

Az én jobbik nagyapám Marosi Dénes volt. Egyszerű ember. Még eredeti neve is az volt, Marosi Dénes. Név szerint... (Persze, az anyám vonalán.) Azért nyomom meg azt, hogy név szerint, mert az én jobbik nagyapám a saját nevét tartotta legfontosabbnak ezen a világon. Nem úgy, mint ez a szegény Gocsovszkyné, aki ugye az igazságot tartotta legfontosabbnak. Ők, ketten, ismerhették is egymást, de egyik sem törődött a másikkal. A jobbik nagyapám azért nem törődhetett ezzel a Gocsovszkynével, mert ez az asszony olyan szürke és jelentéktelen volt, hogy teljességgel belesimult a patakparti tájba. Észrevenni is alig lehetett ezt a Gocsovszkynét. Mint őszi, tar mezőkön a nyulat, vagy a rókát. Ráadásul az igazságot is ott kereste mindig, ahol az igazságot nehéz volt megkülönböztetni a csalafintaságtól.
Csupán az én, közepes uborka nagyságú, kifogott halamról lehetett azonnal látni, hogy az meg sem közelítette az átlagos uborka nagyságát. Most már mit tehet az ember egy olyan fehérnéppel, akinek semmiféle fölmutatnivalója nincsen? A fekete fejkendőjén kivül? - gondolhatta az én jobbik nagyapám. Mit? Naphosszat nézze az ő fekete fejkendőjét? Vagy bandukoljon véle az igazság útján? Inkább füstös kocsmákba járt. Azokban ugyan sok igazság nem imbolygott a pipafüsttel és hangos beszélgetésekkel elkeveredve, de legalább nem unatkozott. Lovakról beszéltek ezekben a füstös kocsmákban, háborúról és fehérnépekről.
Szerintem Gocsovszkynét soha meg sem említették.
Ez a Gocsovszkyné pedig még kíváncsi sem volt soha az én jobbik nagyapámra. Mert miféle ember lehet az olyan, aki a saját nevét tartja a legfontosabbnak ezen a világon? Nem pedig az igazságot? - gondolhatta ez a Gocsovszkyné az én jobbik nagyapámról. Miféle? Mert ugye, neve lehet akárkinek, akár cifrább neve is lehet, mint az én jobbik nagyapámnak. Mi az, hogy valaki Marosi? És mi az, hogy még Dénes is ráadásul? Ezekből a nevekből annyi van, mint parittyázásra való kő a patak partján. Olyan nevek vannak a naptárban, hogy azokat ha csak olvassa egy fehérnép, rögtön bele is tudna habarodni a gazdájába! Szép, különleges, ritka neveket lehet olvasni a naptárban. Még háromnevű emberek is vannak benne. Mint az a Misztótfalusi Kiss Miklós.
Istenem, milyen csinos neve van annak a Misztótfalusi Kiss Miklósnak! - gondolhatta ez a szegény Gocsovszkyné. Volt neki ideje efféle dolgokon is tűnődni, mert nem hemzsegett körülötte sem annyira az igazság, hogy az ő gondolatait egészen elfoglalják. Hogy ez mennyire így van, abból is kitetszik, hogy ennek a szegény Gocsovszkynének örökösen keresnie kellett az igazságot. Aztán hol talált valamennyit belőle, hol nem. Ha az én jobbik nagyapámat meg találta pillantani valahol, bizonyára arra a vitathatatlan igazságra lelt, mely szerint sokfélék az emberek ezen a világon. Mert ugyan szegény volt ez a szépnevű Misztótfalusi Kiss Miklós is, de ő nem a füstös kocsmák nyikorgó, maszatos székjeit nyomta azzal a vásott, kifényesedett posztóharisnyás fenekével, hanem ahelyett a bibliát nyomta ki a nyomdájában. Mégpedig olyan gyönyörű betűkkel, amiket a kényes, firenzei nyomdászok is megcsodáltak. Szóval, ennek az igazságnak a fölfedezése is egyik oka lehetett annak, hogy ez a Gocsovszkyné még kíváncsi sem volt soha az én jobbik nagyapámra.
Egyik oka lehetett, csak az egyik. Mert az én jobbik nagyapámban ezen kívül még annyi hiba volt, mint mondjuk a frissen kaszált füvön a sáska. Ezek csak úgy pattantak elő, akármerre lépett az ember.
Az egyik nagy hibája éppen az volt, hogy valósággal belészeretett a saját nevébe. Le se írta soha. Hogy ne vássék. Kimondani, azt szerette, de leírni nem írta le soha. Ez a hibája egyszer úgy pattant ki, hogy amikor őt kényszerítették a kollektív gazdaságba belépni, elejébe tettek egy listát. Ezen a listán mindenkinek ott volt a neve. Mégpedig gépileg írva. Utána fehérlett egy keskeny parcella, amit magának a beállónak kellett megművelnie a saját aláírásával. Az én jobbik nagyapám kijelentette, hogy ő azt a parcellát nem műveli meg az aláírásával. Ezzel ő a nevét nem koptatja. Szóban megműveli, ha muszáj. Vegyék úgy, hogy Marosi Dénes ettől a pillanattól kezdve be van állva. Hiába erőltették őt, hogy aláírja, nem írta alá. Valahányszor a szabályosságot emlegették a kényszerítők, ő azt válaszolta, az ő szava több annál, mint egy aláírás. Aztán egy békeszerető aktivista odaírt valamit abba a parcellába, s fölmutatta az én jobbik nagyapámnak, aki csak intett, hogy jól van.
Az az igazság, hogy én a jobbik nagyapám hibáit jobban szerettem, mint ennek a szegény Gocsovszkynének az erényeit. Gyermekkoromban sűrűn jártam a jobbik nagyapámhoz. Énnekem mindegy volt, hogy tél van-e, nyár-e, vagy locspocs idő. Pedig az én jobbik nagyapám alszegben lakott. Oda le is kellett menni. Mindig úgy állítottam be hozzá, mintha én lennék a vasárnap. És láttam is mindig az én jobbik nagyapámon, hogy vasárnap vagyok az életében, valahányszor átlépem a küszöbét. Régi, mohás kövekből volt rakva az ő küszöbe. Ha szép volt az idő, kiültünk oda. Egymás mellé. Nincs az a békesség a világon, mint ami ott telepedett reám, azokon a mohás köveken. Szegény Gocsovszkyné! Vajjon érzett-e ő valaha ilyen békességet az életében, midőn az igazságot kereste ezen a földön?

18. Temetéses történetek

Valahányszor ott ültünk az én jobbik nagyapámmal a mohás köveken, két dolgot mindig megkérdeztem tőle. Először azt, hogy mikor megyünk ketten a Rezbe, utána pedig, hogy a kocsmába mikor megyünk legközelebb. Szerettem véle a Rezbe járni. Ez a Rez a mi falunk legmagasabb hegyének a teteje. Fáért szoktunk felmenni oda, de a hitvány út miatt rendszerint kevés fával tértünk meg onnan. Annál több történettel. Mert az én jobbik nagyapám ezt a helyet jól ismerte. Legalább olyan jól, mint ez az Orbán Balázs. Aki még az ottani köveket is lerajzolta szépen. Az én jobbik nagyapám nem csak azokat a lerajzolt köveket mutatta meg nekem, hanem a még megmaradt árkokat, falak maradványait, s benépesítette az egész környéket népekkel és szokásokkal és mindenféle csúszó-mászó állattal. Saját képzeletét vette elő ilyen alkalmakkor, olyan meséket mondott el valóság gyanánt, amilyeneket a meseírók sem tudtak volna kitalálni. Ha kétszer éltek volna, talán még akkor sem. Sokszor meglódította az én képzeletemet is ezekkel a kitalált történetekkel, s azokból az elhihetőbbeket én is elmeséltem otthon Magyari Ferinek. Mert hát jó barátok voltunk, halászni is legtöbbször együtt halásztunk. Jó tanúm lenne rá ez a Gocsovszkyné, ha élne, mert ő is sokszor látott minket együtt halászni a patakunkban.
Ha megtudtam, hogy az én jobbik nagyapám a kocsmában van éppen, akkor én futva mentem a kocsmába. Mert ott felnőtteknek való történeteket szokott előadni. Különösen a temetéses történeteket szerettem hallgatni. Azokban élet volt, valóságos élet. Nem csak kitalálás.
Egyszer, egy téli napon ott voltam az én jobbik nagyapámnál. A rossz idő miatt be volt húzódva a szobájába. Nagy Lajost olvasta éppen. Annak is a végét. Hogy ne kínlódjék azzal a vastag könyvvel, lássa, jól végződik-e. Szólt nekem, hogy várjak egy kicsit, még néhány sor van hátra, addig rágcsáljak aszaltszilvát.
Bejön egy köhögős cigányasszony, a szomszédja, s mondja, hogy ő köhög. De nem normálisan köhög, hanem nagyon. Mondja az én jobbik nagyapám, hogy jól van, Máriskó, szoktak köhögni is az emberek. De te miért jöttél, mert köhöghetnél otthon is nyugodtan. Azt feleli ez a Máriskó, hogy ő avas szalonnáért jött, mert azt hallotta, őt csak az avas szalonna tudná meggyógyítani. Az a tüdőnek való. - Adok neked avas szalonnát, de nekem meg ne halj ebben a hitvány időben te Máriskó, mert én hitvány időben nem szeretek temetni - mondta Máriskónak az én jobbik nagyapám. És adott. És reményt is tett a szalonna tetejére. Azt mondta, halaszd el legalább tavaszra a meghalásodat, mert én tavasszal olyan temetést csinálok neked, hogy még a papot is odaállítom az ökreim elé. Hogy vigyázzon reád. És fel leszel virágozva. Úgy, ahogy illik. Mert jól tudod, hogy ilyenkor virág sincs sehol, csak katáng és kóró. És fúj a szél is... Az én ökreim ki nem állhatják a szeles időt...
Ez a köhögős cigányasszony azzal ment ki az ajtón, hogy megigérte, amennyire lehet, megkíméli az én jobbik nagyapámat a téli temetéstől.
De bizony, nem tudta megkímélni. Végighallgattam, amint az én jobbik nagyapám egy napon a kocsmában, a borozó társaságnak elmeséli a köhögős cigányasszony temetését.
- Meghala ez a Máriskó. Meg. Nem köhög ő már ettől arrafelé. Nehezen tudtuk kivinni a temetőbe. Újak az ökreim, nincsenek hozzászokva az emberi síráshoz. Ahonnan vettem ezeket az ökröket, úgy látszik, ott jobb világ van, mint nálunkfelé. Mert ott nem sírnak a népek. Ha sírnának, ahhoz az ökrök is hozzászoktak volna. De nem sírnak. Ha sírnak is, nem bőgnek olyan éktelenül, mint a mi cigánypurdéink. Ezek úgy tudnak bőgni, mialatt mennek a hóban a koporsó után, azt hinné az ember, leszakad az ég is. Akkor sírnak, amikor akarnak. S annyit, amennyit akarnak. Igaz, én is biztattam őket a bőgésre, mert megígértem ennek a Máriskónak, szép temetést rendezek neki. Odaállítom a papot az ökrök elé. Hogy vigyázzon erre a Máriskóra. Mondom a papnak, tiszteletes úr, fogja ezt az ostort, álljon ide az ökrök elé, ameddig én hátra megyek, s megrégulázom a bőgőket. Mert ha nem, akkor mi abba a temetőbe soha ki nem érünk. Mert félnek a nagy bőgéstől az ökrök és meg találnak futamodni. Lefelé. Itt aztán nézhetjük magunkat, a lehullott koporsóval... Így állítottam a papunkat az ökreim elé. Ezzel a huncutsággal. Majd megbocsátja nékem az Úr ezt a hitványságom. Mert én azért legtöbbször a kedvébe szoktam járni.
Szerettem nagyon az ilyen huncutságokkal kibélelt, felnőtteknek való történeteket. Különösen a temetéses történeteket szerettem. Mert azokban volt élet. Igazi élet volt bennük.
Mint abban a kicsi történetben is, amikor állítólag kikötötte az én jobbik nagyapám, csak azzal a feltétellel viszi ki ökreivel valakinek a koporsóját a temetőbe, ha a gyászjelentésben az ő neve is szerepel. Ha odaírják a gyászjelentés végére, hogy „Drága halottunk földi maradványait Marosi Dénes áldozatkész atyánkfia vitte ki a temetőbe. A saját ökreivel. Legyen áldott az ő neve.”
Én ilyen gyászjelentést nem olvastam, de beszéltek róla a faluban. Ez a Gocsovszkyné is hallhatott valamit, de nem szólt senkinek semmiről, amíg a teljes igazságot ki nem derítette. Ez pedig nem sikerült neki. Vagy azért, mert nem volt igaz, vagy pedig azért, mert egy napon valaki őt is elvitte örökre. Hogy hová, azt már tudni nem lehet.
Én azért hiszek ebben a kicsi történetben. Anélkül is hiszek, hogy a teljes igazságot kideríteném. Mert az én jobbik nagyapámnak semmi sem volt fontosabb ezen a világon, mint az ő neve. Az, hogy Marosi Dénes.