1. Közepes uborka

Leülök ide, a bejárati lépcső középső fokára, belátni innen az egész udvart, s talán a világmindenségből is ki lehet venni annyit, amennyire épp szüksége van az embernek, ha éppen tűnődni akar rajta. Utoljára itt üldögéltünk apámmal, miután megfürösztöttem a nagy pléhteknőben, s néhány súlyos szót váltottunk az emberi élet rövid voltáról.
Most épp csak leülök ide, nézem anyámat, aki épp visz valamit valahová. Erről a járkálásról jut eszembe apám rövid megfogalmazása az élet értelméről, midőn azt mondta, fiam, az egész élet abból áll, hogy az embernek örökké el kell vinnie valamit valahová, s el kell hoznia valamit valahonnan. Ha nem egyebet, hát saját magát...
Mint egy féligégett gyufaszálat, meggondolatlanul pöccintek anyám felé egy semmitmondó megállapítást: meleg van, mama... Ennek a Borbélynének sem lehet könnyű ebben a nagy melegben. Az ő korában...
- Jaj, ne hozd elé megint ezt a témát, Borbélynét ne hozd elé, nagyon felvág ő az életkorával ! Éppen most tölti be a századikat, egyet, vagy kettőt kell csak aludjék, s máris százesztenős! Négy évvel idősebb nálamnál, de ő ezt most érezteti velem, ha találkozunk. Felvág. Van is mire. Egyszer ugye, a korára való tekintettel, na és a nyugdíjára. Mert nagy az ő nyugdíja, a postás is kínlódik, amikor hozza, s meg kell a pénzt számolni. Az ura után kapja azt a nagy nyugdíjat, mert ugye, az ura nagy ember volt sok esztendőkön átal. Volt az az ember még dobosa is a falunak, nem csak néptanácsi, vagy iskolaszolga, benne volt mindig a közigazgatásban. Egész életében közigazgatott, még katona sem volt soha. Szóval, ezt a Borbélynét most ne hozd elé...
Mint ahogyan reálép az ember egy féligégett gyufaszálra, azzal zárom le ezt a témát, hogy megkérdem anyámtól, emlékszik-e még Gocsovszkynére...
- Hát hogyne emlékeznék én Gocsovszkynére? Itt lakott egy hajításnyira, a patak mellett, abban a kicsi, süppedt házban, ott élt tiszta egyedül, soha, senki nem tudta megfejteni, honnan került ide, mibe halt bele, azt sem lehet tudni, hová van eltemetve. Lehet, még nem is harangoztak neki. Ez a Gocsovszkyné nem is meghalt, hanem elhunyt. Csöndesen, észrevétlenül hunyt el, úgy is temették el, nem tudom, volt-e valaki a temetésén. Kellett azért, hogy legyen valaki... De neked most hogy jut eszedbe ez a Gocsovszkyné? Miről? Csak úgy? Mert ennek a Gocsovszkynének még a háza is eltűnt rég, nyomtalanul. Velem is megtörténik sokszor, hogy valami csak úgy, eszembejut...
Mondom anyámnak, mama, nekem ez a Gocsovszkyné egy hazugságomról jut most eszembe. Valahová ide ültem le megszégyenülve, miután ez a Gocsovszkyné rajtafogott, hogy hazudtam, s meg is régulázott. Valami semmi kis halat fogtam, vissza is dobtam a vízbe. Ez a Gocsovszkyné ott matatott holmi mosnivaló ruhákkal a hátam mögött, látta, hogy kifogtam azt a halat, s hogy vissza is dobtam. Jöttek éppen az utcabéli gyermekek, kérdezték, na, fogtam-e valamit, mert ők semmit az égvilágon. Mondtam nekik, persze, hogy fogtam, akkora volt, mint a félkarom, de visszadobtam, megsajnáltam, úgy verte magát a földhöz... Ez a Gocsovszkyné közelebb lépett hozzám és azt mondta, az a hal nem akkora volt, mint a te félkarod, hanem csak akkora, mint egy uborka. Pontosabban, mint egy közepes uborka... Fiam, tanuld meg, soha ne túlozz el semmit...
Hazafelé jövet egyfolytában ismételtem magamban azt a szigorú szót, hogy pontosabban. Ennek a Gocsovszkynének nem volt elég, hogy azt mondja, csak akkora volt, mint egy uborka, hozzátette, pontosabban, s a közepest is odaragasztotta. Az igazság kedvéért tette, de nekem semmi nem fájhatott volna jobban akkor, mint maga az igazság. Azóta sokszor jut eszembe ez a Gocsovszkyné. Főleg olyankor, amikor eltúlozok valamit. Mint például most. Mert biz' eltúlzom Borbényné nyomorúságát ebben a nagy melegben. Igaza volt mégis ennek a Gocsovszkynének, hogy soha semmit nem szabad eltúlozni. Mert ugye, magának is éppen elég ez a nagy meleg, ami van...

2. Fazék és födele

Soha nem tudnék belenyugodni abba, hogy csak hagyjuk ott ezt a Gocsovszkynét, abban a jeltelen sírban, ahol van. Hogy felejtsük el őt immár örökre. Ne is említsük a nevét. (Pontosabban azért itt meg kell jegyeznem, hogy Gocsovszkynét nem is így hívták. Eredetileg Ocsovszky volt a neve, azt a Gé betűt nászajándék gyanánt kapta itt, a faluban, amikor őt idehozta az állomáson alvó katona, vagyis Ocsovszky közlegény. Ezen a Gé betűn kívül nem is volt Gocsovszkynének soha semmi hozománya, sem pedig vagyona. Hacsak azt a vesszőt nem tekintjük vagyonnak, ami valahogy odakerült a nevében lévő első o betű fölé, s mely által őt Gócsovszkynének hívták tulajdonképpen, ha véletlenül szóbahozták a nevét. Mondom, ezt csupán a pontosság kedvéért jegyzem meg, amiképpen ő is a pontosság kedvéért javította ki az uborkát közepes uborkára, amikor a kifogott halam méretéről volt szó!)
Mondom mamának, mama, maga nem is figyel reám, még szerencse, hozzá vagyok szokva, hogy nem figyelnek reám, jöjjön be onnan, a napról, eléggé mondja a rádió, milyen veszélyesek azok a violákon túlról jövő sugarak, üljön le ide mellém az árnyékba. Elmondom én magának ennek a Gocsovszkynének a történetét, már félig-meddig ki is találtam, éppen csak le kellene írni, s két tábla közé tenni, valóságos könyv lenne belőle, mama.
Erre azt mondja nekem mama, fiam, te jól tudod, hogy kitalált tojáson meg nem ül a tyúk, olyan történetből jó könyv nem tud lenni soha, amely nem födi a valóságot. Mert a valóság pontosan olyan, mint egy fazék, s ha annak a födele nem talál reá, akkor ami benne van, csak hánykolódik főzés idején. Jól emlékezhetsz, apád azokban a sovány időkben szépen kikalapálta a fezakunk födelét, hogy találjon, ne kelljen más fazekat venni födelestől. Ugye érted, amit mondani akarok, persze, hogy érted, csak figyelmeztetlek, az a történet, amit te kitalálsz erről a Gocsovszkynéről, az nem más, mint a fazék födele. Márpedig annak fednie kell a valóságot.
Mondom erre mamának, mama, ebben magának nagyon nagy igazsága van, de mi mást lehetne tenni, ha ennek a falunak a népe már nem is emlékszik erre a Gocsovszkynére, hagyja, hogy feledésbe vesszen még az emléke is? Mégiscsak ki kell találni valami hihető történetet, ami által megmarad valami ebből a Gocsovszkynéből, egy falu nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy könnyedén felejtsen. Tudja azt, mama, hogy népek is vannak, akik ugyancsak tudják, hogy ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak ők sem, különben teljességgel elvesznének? Hozzak fel most magának példát arra, hogy milyen bölcs tud lenni egy nép, mama? Ha nincs neki elég történelme, akkor kitalál magának történelmet ezer évekre visszamenőlegesen, mama. És leírják azt a kitalált történelmet. Kemény táblák közé rakják, s őrzik azt óriási könyvtárakban. Arról nem is beszélve, hogy szobrokat állítanak maguknak elképzelt csatákról és vitézekről, győzelmekről. És szép lassan az megy feledésbe, mama, hogy ők ezt csupán kitalálták. Hogy nem is volt fazekuk nekik, az megy feledésbe a jó födél által. Hozzak föl most magának példát erre, mama? Ugye, ne hozzak... Szóval ezt a Gocsovszkynét nem is úgy hívták, amikor idehozta őt egy állomásról az alvó katona...

3. Az alvó katona

Jól mondom én azt, mama, hogy az alvó katona hozta ide, a faluba ezt a Gocsovszkynét. Ha ébren lett volna, s eszénél, nem hozta volna abba a süppedő, kicsi házba, különösen háború idején, mert ha ilyenkor két nyomorúságot összeadnak, abból csak nagyobb nyomorúság lesz. Így van ez a gazdag házasságokkal is. Ugye, ha két gazdag összeházasodik, a vagyon is összeadódik. Ez törvény, mama... Ennek a Gocsovszkynének egyetlen pillantás lett a végzete, annak az egyetlen pillantásnak lett ő az áldozata. Én ezt biztosra merném venni. Képzelje el ezt a Gocsovszkynét: szép, bögyös leány lehetett, ott sétált, ténfergett az éjjeli szürkeségben egy idegen állomáson, s a sok összevissza-arcú, szomorú ember között megpillantotta a váróterem védett sarkában alvó katonát, mármint Ocsovszky közlegényt magát. A vonatok csak jöttek, mentek, füstölve, puffogtatva, a pirossapkás forgalmisták hiába szólították föl az utasokat, hogy beszállni, beszállni, ez az alvó katona meg sem moccant abban a védett sarokban. Mintha őt a vonatok járása nem érdekelné. Mint aki a legnagyobb biztonságban van ott, ahol éppen van. Ez a magabiztosságot sugárzó, nyugodt katona alvása keltette föl ennek a leányzónak az érdeklődését Ocsovszky iránt. Odament egyenesen a katonához és ujjaival megpöccintette annak vállát. Kétszer is. Amikor ez az Ocsovszky fölébredt és kinyitotta nagy, kék szemét, a leányzó bugyutának látszó, kicsiny fejében hirtelen az az elhatározás született meg, hogy ő ezt az embert soha el nem hagyja. Így kezdődött ennek a Gocsovszkynének az idekerülése, mert tovább már együtt jöttek, egészen a kicsi, süppedő házig, mama.
- Hát te csakugyan elhoztad valahogy őket ide, ezzel a kitalált szerelmi történettel! Régen, amikor még láttam a betűket, ilyesmiket olvastam ócska regényekben is. Minden szerelem kezdődik valahogy, s végződik, ahogy végződni szokott. Én, a te helyedben nem foglalkoznék azzal az állomással, az éjjeli várótermek szürkeségével, nem járatnám a vonatokat hiába, a katona vállát pöcögtető bögyös leánykával se törődnék, hanem ragaszkodnék az egyszerű valósághoz. Egyetlen mondattal elintézném a történet elejét, ilyenformán: senki nem tudja a faluban, miképpen került ide ez a Gocsovszkyné. Ez így igazabb lenne. Tökéletesen fedné a valóságot és még talányosabb is. Nincs a valóságnál semmi talányosabb. Mert fölvetne legalább egy fontos kérdést, éspediglen a következőt: hogy-hogy senki nem tudja? Valakinek csak tudomása kellett, hogy legyen arról, miképpen s honnan kerültek ide ilyen furcsa nevű emberek. Aztán az, hogy akik tudták, kihaltak, s a maiak nem tudják, vagy tudni sem akarják, ki is volt ez a Gocsovszkyné, az már egy roppant érdekes kérdés. De csak faluhelyen érdekes az ilyesmi, mert nagy városokban nem tartanak számon affélét, hogy ki honnan s miért került oda, a nagy városok úgy nyelik el az embert, nyoma sem marad. Én, a magam eszétől ilyen egyszerűen kezdeném a történetet, nem hagynám, hogy olyan legyen, mint az ökörnyál, bonyolult és megfoghatatlan... Te, ugye emlékszel a Birtalan feleségére, a vén Julira? Valahányszor eljött hozzám ez a Juli, megállt az ajtóban és elkezdett valami hosszú történetet, hogy ő miképpen járt tegnap a tésztával, egyszer mondtam is neki, te, Juli, ha mesélnivalód van, gyere bé, s ülj le, ha nem, akkor mondd meg, miért jöttél, s menj el, mert nekem dolgom van. Soha nem sértődött meg reám ez a Juli. Megmondta például, hogy a laskasirítőért jött, odaadtam, s azzal el is ment. Ha nagy feneket kerítesz ennek a Gocsovszkyné idekerülésének, akkor könnyen úgy jársz véle, mint Juli ahogyan járt velem. Valaki el találja olvasni, amit írtál, s azt fogja kérdezni, na jó, de mit keres benne egy alvó katona?
Mondom erre mamának, mama, én ezzel az alvó katonával oda akartam volna kilyukadni, hogy ez az Ocsovszky, a közlegény, tulajdonképpen nem is volt teljesen normális ember, hanem egy felhőkben járó, elkényeztetett, felelőtlen ember lehetett. Mert azt maga is beláthatja, hogy egy normális ember nem visz egy idegen faluba egy idegen leányt, hogy otthagyja egy süppedő, kicsi házban, ami nem is az övé. Elmegy a frontra, s ott az első dolga agyonlövetni magát az ellenséggel, s azzal minden el van intézve. Aztán üljön egymagában egyedül, mint az ujjam ez a Gocsovszkyné, addig, amíg él. Mert az fedi a valóságot, hogy ez a Gocsovszkyné úgy ült itt, abban a süppedő házban, egyedül, addig, ameddig élt. Talán csak hozzám volt néhány szava, amikor közepes uborka méretűre szabta azt a halat, amit a szeme láttára kifogtam. Az igazság kedvéért. S a pontosság kedvéért. Nem is lehetett másféle ember ez az Ocsovszky, csakis alvajáró, bamba és suta. Ide akartam kilyukadni, nem maradtam volna én sokáig azon a szürke állomáson, mama.
- Akkor miért nem kezded úgy, hogy ennek a Gocsovszkynének az ura egy alvajáró, bamba és suta ember volt. Mert szerinted nem lehetett normális ember, aki itthagyott a faluban egy idegen leányt, elment a frontra és agyonlövette magát az ellenséggel. A történet valamennyire fedné a valóságot, de azért maradna még rajta javítani való, mert azt sem tudjuk, hogyan halt meg ez az Ocsovszky. Lehet, csak eltűnt, meg se halt akkor. Csak eltűnt. Háborús időkben sok minden előfordul az emberekkel. Miért kell őt mindjárt alvajárónak, bambának és sutának nevezni? Azért, mert eltűnt a faluból, s itthagyta ezt a Gocsovszkynét? Lehet, jól tette, hogy itthagyta, mit csinált volna véle, ha nem szerette? Minél jobban elbonyolítod az idekerülésük történetét, annál érthetetlenebb lesz minden. Nem kell a dolgokat elcifrázni, én például csak az egyszerű, hétköznapi gondolatok fonalát tudom letekerni, ha egyáltalán ki kell bogozni valamit. Gondolkozzál még ezen, az sem árt, ha egyet alszol reá. Mert nem így nézne ki a világ, ha az emberiség aludt volna egyet, mielőtt ténylegesen nekifogott volna valaminek...
Mondom erre, jól van, mama, gondolkozom még ezen. Lehet, egyet alszom is reá, de előbb nyomkodja meg a fájó hátamat, úgy, amiképpen szokta. Aztán meglátom, mit is csinálok ezzel a szegén, Gocsovszkynével, aki szerint az a hal, amit kifogtam, csak akkora volt, mint egy közepes uborka.