gcseke

Az ég adjon minél több ilyen felütött labdát. Már reggel korán fölfigyeltem erre a bulvárhírre, ki is jegyeztem magamnak majdani meditáláshoz, de többször is megnéztem, vajon jól látok, tényleg Horger Antalról van szó? Don Csendes az üstökénél fogva emeli föl a problémát: a múlt embere, ha már nem tudja magát megmutatni, néha oly egysíkú, mint egy papiros. És elég néhány korabeli feljegyzés, tanúvallomás, még hatúlzás vagy éppen rágalom is, mindjárt emberi pofázmánya lesz az illetőnek!

szabolili

Tisztelt Don Csendes! Azt hiszem, ez a cikk adta meg számomra és talán sok más még műveltsége elején tartó ifjonc számára az egyik igazi áttörést iskolapad és valóság között. Horger Antal, mint egy mesebeli szürke, gonosz, vonalas ember állt előttem, s ezen kívül emberi mivoltával nem igen foglalkoztam. Most, hogy tudom milyen tűzrőlpattant kis menyecskéje volt és ő maga sem volt híján a szenvedélynek látom a történet mögött az embert. Nem csak őt, de magát József Attilát is elevenebbé teszi, holott eddig csak a fejemben ragadt régi, általános iskolai képek tűntek fel, ha a vesre és a történetre gondoltam. Üdv, Lili

gcseke

Ne haragudjatok, hogy még egyszer belekontárkodok a Horger tanár úr ügyébe. Némileg rosszul érzem magamat, ugyanis az a látszat, hogy a professzor vagy József Attilával volt afférben, vagy a feleségével, és ez egyáltalán nem vet jó fényt rá.Csakhogy ne felejtsük el: Horger Antal elsősorban nyelvész volt. Talán éppen innen adódtak emberi balfogásai. De ami az övé, az azért mégis csak az övé. A Wikipédia ugyan kétes egy vállalkozás,  pozitivizmusa mégis hiteles, megbizható. Tehát a Horger-féle teljesítmény:  * Egy ismeretlen magyar hangtörvény (1901)    * A halmágyi nyelvjárássziget (1901)    * A csángó nép és csángó név eredete (1905)    * Hétfalusi csángó népmesék (1908)    * Udvarhely vármegye székely nyelvjárásának hangtani sajátosságai (1909)    * A nyelvtudomány alapelvei (1914)    * A magyar szavak története (1924)    * Általános fonetika (1929)    * A magyar igeragozás története (1931)    * A magyar nyelvjárások (1934)Jó lenne, ha az életben mindenki legalább ezen a szinten teljesítene...

Don Csendes

Kedves Gábor!A történetírás, történelem-keletkezés legérdekesebb kérdése, amit fölvetsz Horger Antallal kapcsolatban. Én is utána néztem a munkásságának (a szövegen is finomítottam tegnap, épp emiatt), sőt, középiskolai magyar tanárom, a Bánk bán és a Zrínyi szótár megalkotója, a nagyszerű Beke József már akkor megtanította velünk, hogy Horger Antal nagy tudós volt, akit nemcsak hogy tisztelnünk, de olvasnunk is kell. Ez volt a második találkozásom Horger Antallal. Mert mindkét verset -Tiszta szívvel, Születésnapomra - és a József Attila életrajzot is kívülről fújtam már, hiszen nyolcadikos korom óta József Attila-függő voltam. Így aztán, mire Beke tanár úr információját megkaptam, már rég kész volt Horger Antal képzeletbeli, vers által teremtett alakja a fejemben. (A kamaszfej, meg ugye, igen kemény, tudjuk tapasztalatból...) Ennek az én Horger Antalomnak az [i]égbekiáltó bűnét[/i] - hogy elbocsátotta az én imádott költőmet - egy cseppet sem enyhítette az első magyar nyelvjárási térkép és a többi tudós tanulmány. Az egyetemen újabb információhoz jutottam Ilia Mihály tanár úr egyik óráján: Horger Antalnak szinte szavajárása volt, hogy „Maga ki van rúgva!", szóval, ezt a mondatot nem nagyon kellett komolyan venni tőle. Horger Antal képe azonban ettől sem változott bennem egy fikarcnyit sem. Furcsa dolog a lángész érintése: akár egyetlen érintésével halhatatlanná tesz valakit, akinek erről persze fogalma sincsen, és a nemzeti kultúra hatalmas, összefüggő mítosztengerében örökre kijelöli a helyét. Gondoljunk csak Sas Erzsikére A négyökrös szekérben vagy Kratocvill Georginára, Sárvári Annára és a hozzájuk hasonló [i]vétlen halhatatlanokra[/i]. Ezek olyan erős képek, fogalmi és érzelmi képzetek bennünk, amin a valóság csak nagyon nehezen tud változtatni, ha egyáltalán tud. A Lángésznek teremtőereje van,  a Valósággyár futószalagon dolgozik. És Trója is csak Homérosztól lett az, ami...

gcseke

Kedves Don!Köszi a kitárulkozást, ez így nagyon szemléletes volt számomra.  Ez a mi kis továbbgörgetett gondolatsorunk azért van, hogy megpróbáljunk változtatni ezen a beidegződésen. Vagyis azon, hogy a Lángész ab ovo "lepecsételje", "kartotékolja" számunkra a világot. Persze, egy zseninek mindenhez joga van, ahhoz is, hogy gazfickónak kiáltsa ki, aki életében lekevert neki egy pofot, de amikor az előítéletek ellen háborgunk, akkor ezt a "királycsináló" képességet nem kellene-e célba vennünk? Tudom, József Attila nekem is szellemi főnököm (talán még mindig túlságosan az), de mostanra valahogy lehűlt bennem az isteni tévedhetetlenségébe vetett hitem. Most már emberileg is el tudom képzelni. A korral járna? A felhalmozott tapasztalatokkal? A színről kiballagóban lévő ember fanyar békülékenységével? Milyen jó, hogy JA ellenpéldával is előállt: a Babitsnak szóló bocsánatkéréssel ("magad emésztő szikár alak - én megbántottalak..."). Horger irányában, úgy látszik, nem volt, aki rábeszélje egy ilyen revízióra. Mert Babits esetében az egész "szépszós" baráti kör gyomrozta, mig nagynehezen rászánta magát... És igazad van, a Zseni érintése: milyen szépen kiszidolozta bennünk a Babits-képünkön ejtett foltot...

Don Csendes

Kedves Gábor!Annyira izgalmas a kérdés, amit feltettél, hogy nem állom meg reagálás nélkül. [i]„...amikor az előítéletek ellen háborgunk, akkor ezt a "királycsináló" képességet nem kellene-e célba vennünk?"[/i] Én csak kérdeznék pár dolgot ezzel kapcsolatban. Tudunk-e tenni, vagy inkább van-e tenni valónk például az igazságos Mátyás köztudatba rögzült képével? Minden szaktörténész tudja, hogy Mátyásnál jobban senki sem sanyargatta a szegény embert, nem is értjük, hogyan volt képes annyi pénzt beszedni. Az olyan királyért, aki évente többször is beszedi az adót, nyilván mindig odavoltak a népek. Ám a történelem Mátyás kezére játszott, mert nemsokára a török ránk gyújtja az országot, és a janicsárokhoz képest az ő adószedői játékos kedvű tündérlánykák voltak. (Úgy látszik, az aranykor képzetéhez néha elég annyi, hogy egyszerűen csak életben hagyják az embereket.) De ez azért nem lett volna még elég: kellett a píár, a marketing, hogy létre jöjjön az átlagműveltségű [i]büszkemagyar[/i] Mátyás képe. Kérdezem: kik voltak a királycsinálók és miért tették? Ehhez hasonló párhuzamokat tucatjával lehetne hozni, hogy egy ellenkező előjelű példát is említsek: Könyves Kálmán púpját nagy valószínűséggel megvakított és utána trónrakerülő unokaöccse, II. (vak) Béla, illetve annak történetírója kreálta. Kálmánnak balszerencséjére rossz volt a píárja, és hiába hódította meg Dalmáciát, hiába volt a legműveltebb, legfelvilágosultabb, könyvolvasó királyunk, a púp rajta ragadt. Petőfit most nem is említem, aki milliók fejében szavalja szakadatlanul a Nemezeti dalt a Múzeum lépcsőjén állva, holott ilyet sohasem tett. Úgy tűnik, az átlagműveltségű embereknek, vagy az ún. - most ebben semmi irónia nincsen - népnek inkább mítoszokra van szüksége és visszautasítja eszményeinek a reális szférába való utalását. Van aztán egy réteg, értelmiségnek hívják, akik nem elégszenek meg ezekkel a mítoszokkal, közel hajolnak az eseményekhez, jelenségekhez, mindenbe beleütik az orrukat - persze ezt most a legjobb értelemben mondom - és a végén mindenről kiderítik, hogy épp az ellenkezője az igaz (Shakespeare műveit nem is Shakespeare írta, de most jelent meg egy könyv egy francia kutató tollából, aki ugyanezt állítja Moliere-ről is). De ez, én úgy látom, csak az ő dolguk, a céhbeliekre tartozik, a kívülállóknak ezekhez a dolgokhoz már nincsen meg a szellemi értelmezési tartománya. Vannak aztán minden korban a primér gondolkodók, alkotók, más szóval zsenik. Számuk minden korban elenyésző, hatásuk azonban felmérhetetlen. De az ő [i]vegykonyhájukban[/i] a fentebb említett értelmiségiek legfeljebb a kukta szerepére pályázhatnak. A fentiek nem többek kósza gondolatoknál, és hogy [i]a "királycsináló" képességet nem kellene-e célba vennünk?"[/i], azt persze nem tudom.

gcseke

Kedves Don,kérdéseid teljesen jogosak, és azért érdekesek, mert nincsen rá válasz. Azt hiszem, ha az ember tud kérdezni, akkor már a válaszhoz is közelebb férkőzött.Egy nagyon banális, és nem történelmi, de modellértékű példával világítanám meg ezt a tételt. A minap, éppen Bálint-nap előestéjén, a helybeli könyvtár meghívott egy helyi költőt, akinek nemrég jelent meg, saját kiadásában, egy csupa szerelmes verseket tartalmazó kötete. Az illetővel soha nem beszéltem, igaz, voltak közös ismerőseink, úgy látszik, ő jobban ismerhetett engem, mert kikötötte a könyvtárnak, hogy márpedig engem hívjanak meg az est házigazdájául, hogy én méltassam a könyvét. Kicsit meghökkentett a kérés, de közös barátaink kedvéért elvállaltam. Az estet megelőző hetekben többször is felhívott telefonon, érdeklődött a véleményemről és arra kért, hogy nagyon őszintén fogalmazzam meg a kritikámat, mert vele még csak egy ember beszélt őszintén, és akkor is egy évig nem mert verset írni.Nagy dilemmában voltam. A kötet nem rossz, de avitt volt. Egy könnyedén verselő, begyakorlott műkedvelő (ugyan, hát mindannyian azok vagyunk!), minden egyéni kvalitás nélküli alkotó állt előttem, aki nagyon jóindulatúan teszi azt, ami a szenvedélye. Azt se lehet állítani, hogy plagizál, sem hogy epigonkodik. Inkább utánérez, nem törekszik semmiféle újításra, megelégszik a bejáratott költői elemekkel, hatásokkal. Mit mondjak róla? Bunkózzam le nyilvánosan, a könyvtár közönsége előtt? Kétlem, hogy ez lenne egy költői est házigazdájának küldetése. Végül amellett döntöttem, hogy beleásom magam az eddig megjelent verseibe, a róla írott anyagokba,  vele készült interjúkba, s vagy egy tucatnyi kérdésből álló forgatókönyvet fogalmazok, amit majd eléje teszek és amely mentén majd szépen elbeszélgetünk a nyilvánosság előtt. Minek utána - miért ne? a Bálint-napba belefér - megkérem, olvassa fel 5 kedvenc versét a könyvből, s ezt megtoldom én is 5-tel, saját válogatásomban.Mielőtt "felhúztuk volna a függönyt", megmutattam a kérdéseimet, hogy ne érje semmi váratlanul. Hallgatagon mélyedt a szövegbe, s mikor a végére ért, meglepődve rám nézett:- De hát e kérdésekben félig benne van a válasz is!- Tudom én? - vontam vállat. - Majd kiderül a vallatásnál...Különben igaza volt. Olyan kérdéseket tettem fel, amire neki, ha nem akar nevetségessé válni, őszintén kellett válaszolnia. Kérdéseim vezették rá, hogy saját szavaival fogalmazza meg, önmagáról azt a véleményt, amit magamban is kialakítottam s amit fentebb jeleztem. Anélkül, hogy tudta volna, saját maga mondott kritikát költészetéről. Azt is bevallotta, hogy tulajdonképpen azért ír, mert kikívánkozik belőle a verses beszéd. A kötetét egy reménytelen szerelem hívta életre, vállalkozását a Szabó Lőrincéhez hasonlította (Huszonöt év) , ami nála nem a minőségre vonatkozott, csupán az élethelyzetre, azért ír szonettben, mert rövid versforma és éppen elégséges ahhoz, hogy az őt feszítő napi szenvedés-szenvedélyhez megfelelő öntőforma legyen...Emlékezetes est volt. Nem lett emberünkből nagy költő, de végtelenül rokonszenvessé vált a közönség előtt. És boldogan ment haza...Ennyit a kérdésekről...Szóval, Te is jól kérdezel - akartam mondani, csak kissé hosszúra sikeredett. De gondolom, itt elfér...