Történelmet tanítok egy felnőtt képző intézetben. Az ünnep közeledtén – október 23 – kérdést intéztem az egyik 9. osztály hallgatóihoz, mondanák el 5 mondatban, mit volt 1956-ban.

Egyenként kérdeztem végig az osztályt, 17-en voltak jelen. Csodálkozó tekintetek meredtek rám: ugyan miért is kérdezem én ezt tőlük. Válaszként - 2 hallgató kivételével - zavart hümmögést kaptam. Mindössze kettőjüknek volt tippje: október 23-án az aradi vértanúkra emlékezünk, a másik szerint az őszirózsás forradalomra. A többiek még "ennyit" sem tudtak.

Ezek a hallgatók kivétel nélkül rendszerváltás utáni gyerekek. Első osztályos koruk óta minden évben ünneplőbe öltözve hallgatták az 1956-os ünnepségeket az iskolában.

8 év alatt azonban az iskola semmilyen azonosulási lehetőséget nem tudott fölkínálni számukra ezzel az ünneppel kapcsolatban. Még az ünnep azonosítását sem volt képes elérni.

Mit kéne tenni egy ilyen iskolarendszerrel? Valami hasonlót, mint amit a rómaiak tettek Karthágóval: földig rombolni, a helyét fölszántani és sóval behinteni.

Mert vajon miféle pedagógusok miféle ünnepségeket tartottak 8 éven át? A legtöbb ilyen ún. ünnepség nem más, mint egy puszta szavalókórus, amely fölidézi az eseményeket a Himnusz és a Szózat közé gyömöszölve. Nekem ettől mindig a hátamon futkos a hideg, de a legtöbb ilyen ünnepségen a gyerekeknek még csak arra sincs esélye, hogy egyáltalán megértse, fizikailag meghallja a többnyire skandált szövegeket. Mert a szöveget az első sorban is alig lehet érteni. Az ünnepségeket betanító, többnyire humán - legtöbbször magyar szakos - pedagógusok a kommunikáció legelemibb szabályát rúgják föl: az üzenetet nem képesek eljuttatni a címzettekig. Ezt amúgy épp 9. osztályban tanítják ugyanezeknek a gyerekeknek. Ennek a leckének – A kommunikáció tényezői - az egyedüli értelme a valóságban való alkalmazás lenne. De ez sajnos meghaladja legtöbbjük képességeit.

Félreértés ne essék: a gyerekeknek semmilyen felelőssége nincsen ebben. Olcsó és ócska védekezés rájuk hárítani. Ellenben súlyosan visszaélünk a gyerekek figyelmével, türelmével, nyitottságával. A fejétől bűzlik a hal. És a bűze orrfacsaró.

Amúgy nagyjából ennyit kéne csak átadni: A 2. világháborúban Magyarország Németország szövetségeseként megtámadta a Szovjetuniót. A háborút elvesztettük, és a Szovjetunió ugyanazzal a mozdulattal, amellyel fölszabadította, meg is szállta Magyarországot. Ránk erőszakolta diktatórikus rendszerét, az országot az idegen hatalmat mindenben kiszolgáló politikusok irányították. 1956-ban a szabadságáért és az idegen elnyomás ellen fogott fegyvert az ország. Hősi harcában elbukott, a bukást szörnyű megtorlás követte. Ez az esemény volt a nyitánya szüleik életének.
De ne legyünk telhetetlenek. Hiszen csak 8 évünk volt erre...

No, de itt van ez a portál. Talán…