Kétszáz dollárba kerül egy végtisztesség Bácsalmáson

Történt Bácsalmáson, 1946 május elején.

Múlt hét szombatján táviratot kaptam: „Nagynénéd Bácsalmáson váratlanul meghalt.” Vonat már nem volt, kénytelen voltam autón megtenni az utat, hogy a végtisztességen ott lehessek feleségemmel. Az autófuvarozó az útért 2650 millió pengőt kért és kapott.
Vasárnap érkeztünk a dunamenti kis községbe. Odahaza a nagy sietségben már nem beretválkoztam. Bácsalmáson betértem az első borbélyüzletbe. A bejáratnál tábla jelezte:
Borotválkozás: 2 tojás.
Fésüléssel, kölnivel 4 tojás.
Őszintén bevallom, otthon nem gondoltam arra, hogy Bácsalmáson tojásvalutában dolgoznak a borbélyok. Könyörgésemre a mester végül 50 millióval kiegyenlítettnek tekintette a szőrtelenítést.

Huszonhárom gramm arany a koporsóért

Az indulás nem volt biztató, a további viszont kellemetlen. De elébe kellett nézni az eseményeknek. A halottasházhoz siettünk, feleségem ott maradt, én pedig nyakamba vettem a falut, hogy a temetés ügyeit elrendezzem. Az első utam a temetkezési vállalkozáshoz vezetett. Sommer úr fogadott. Törzsgyökeres svábatyafi.

- Drága a fa, a munkabér – siránkozott. – De hát pesti úrról lévén szó – mondotta - , 23 gramm aranyat fizet a koporsóért, a fakeresztet ingyen adom hozzá….
Próbáltam alkudni, eredmény nélkül. Megállapodtunk. A tojásvaluta után íme aranyvaluta is dívik Bácsalmáson. Bácsalmás megelőzte az országot: íme áttért az aranyalapra.

A következő utam a temetőbe vitt. Először a sírásókkal kellett megbeszéléseket folytatni.
- Uraim – mondottam nekik - , én temetni jöttem ide, önök meg vigadni akarnak.
- Ugyanis – ahogy ők mondják – „kapánként” 10 liter bort kértek a sírgödör megásásáért és az elhantolásért.
- Borsos ár – gondoltam magamban, vagy. hogy stílszerű legyek – boros ár. Nem volt mit tennem: beleegyeztem. Hitelben semmi sem drága jelszóval – ezt csak magamba mondtam – folytattam utamat a fősírásóhoz.

Ő külön másfél kiló zsírt kért. Szédült velem a világ, bugyellárisomat még ki sem nyitottam, ott hevertek a százmilliósok mélabúsan, szépen egymás mellett. Jobb lett volna – morfondíroztam magamban - , ha egy feketéző raktárát hoztam volna magammal.
Valósággal felocsúdtam, mikor a paplakhoz értem. A tisztelendő úr megértően fogadott, amikor elpanaszoltam kálváriás utamat. Ötvennégy millió pengő lefizetése ellenében vállalta a temetést, de a búcsúzásnál figyelmeztetett:
- A kántor úrral nehezebb dolga lesz!
Igaza volt. Nehéz legény volt a kántor. Róth úr: sváb kivételezett, minden köntörfalazás nélkül adta tudtomra, hogy ő ötnegyed mázsa kukorica nélkül nem hajlandó kántálni.
Emlékszem, hogy megboldogult nagynéném házában van egy pár zsák kukorica: az örökség egy része. Legyen a kántoré! – a vásárt nyélbeütöttük.

A lélekharang nem kong ingyen

Most már visszasiettem a gyászházba. Feleségem sírva fogadott. Egész sereg asszony vette körül, akik nem a gyásznéphez tartoztak, nem vigasztalni jöttek, hanem öltöztetni. Szerények voltak néhány apró lim-lomot kértek.
- Nem kell nekünk pénz, a világért sem! – mondották részvéttel. A szegény megboldogult Örzse néninek úgyis annyi ruhája volt, most már nem kell neki, adják nekünk. Nem vagyunk mi szívtelenek – hangoztatták….

Azután megjelent a harangozó, alig tízéves pöttömnyi emberke. A lélekharangot csak akkor akarta meghúzni, ha néhány liter pálinkát kap.

Délig tartott a lótás-futás, azután rendbejött minden. Szegény nagynénit elkísértük az utolsó útjára.

A temetőből visszajövet számvetés csináltam. Kiderült, hogy legalább 200 milliárdba került Örzse néni halála.

És a perköltségek!...

Mert mondanom sem kell, hogy mindezzel adós maradtam. A bácsalmási rendőrségen adták a tanácsot, hogy a megállapodásokat ne tartsam be és vigyem perre a dolgot.
Budapesten az ügyet átadtam ügyvédemnek. A bíróságtól kértem, állapítsa meg mi jár a bácsalmási kántornak, a sírásónak, a harangozónak, a temetkezési vállalkozónak azért, mert egy szegény magyar asszonyt elföldelték a bácsalmási temetőben.

Úgy látszik Bácsalmáson sem könnyű az élet, de a halál után utolsó pihenőhelyre elérkezni még nehezebb.