Irta: Gál László iparügyi miniszteri osztályfőnök

A felszabadulás országunk iparát, kereskedelmét teljesen széjjelesett, szervezetlen állapotban találta.
A fasiszta rablógazdálkodás, gyáraink, raktáraink kirablása s az ország területének hadszíntérré való odadobása nemcsak anyagi javainkban, hanem az ország gazdasági életének szervezetében olyan súlyos károkat okozott, hogy a főváros, valamint az ország többi részének felszabadításakor központi hatalomról gyakorlatilag szó sem lehetett. Debrecenben megalakult ugyan még 1944-ben a demokratikus magyar kormány, de közlekedés, posta hiányában, valamint a közigazgatás szétzüllése következtében a kormány intézkedései nem juthattak el az ország többi részébe és ha el is jutottak volna, azoknak az első időkben érvényt szerezni nem volt lehetséges.

A főváros akkor az éhhalál küszöbén állt és úgyszólván a teljes érzéketlenségbe süllyedt.
Hogy ebből az érzéketlenségből kikerüljön, hogy az éhhaláltól megszabaduljon, szükség volt minden energiájára és minden szabadságára. A város rövidesen fel is ébredt, de ezt a gazdasági szabadságot az ország dolgozóinak igen magas áron kellett megfizetni. Ennek a szabadságnak a következményeként születtek meg a főváros utcáin és terein helyet foglaló előbb kisméretű, majd később már szervezettebb formában jelentkező fekete kereskedelem, mely a dolgozók számára elérhetetlen áron akarta forgalomba hozni a különböző közszükségleti és egyéb cikkeket.

Az iparügyi minisztérium kellő időben igyekezett megtenni az akkor rendelkezésre álló eszközökkel a megfelelő intézkedéseket.
A dolgozókat ruhaneművel kellett ellátni. Elsősorban a textilipar volt tehát az, amely felé különböző korlátozó intézkedések léptek életbe, azon cél érdekében, hogy a dolgozók ha nem is mindnyájan és nem is teljes mértékben, de elviselhető áron jussanak hozzá a ruházati cikkekhez. Már 1945 június hó 1-én létrehozta az iparügyi minisztérium a Textilgazdasági Irodát, mely a kötött gazdálkodásnak első szerve volt. Ezt követően egymás után alakultak meg a Fa-, a Papír-, a Vas-, a Fém-, a Széngazdálkodási Irodák, mint az iparügyi minisztérium szervei a kötött gazdálkodással kapcsolatos intézkedések végrehajtására és a kötött gazdálkodás ellenőrzésére.

Ezeken a kötött gazdálkodási szervezeteken keresztül történt a gyáraknak, üzemeknek nyersanyaggal, félkészáruval való ellátása is és ezek a szervek voltak segítségére az iparügyi minisztériumnak egyik legszebb és legfontosabb feladatának, a dolgozók ellátásának megvalósítására. Így a Textilgazdasági Iroda közbejöttével 1945 szeptember havától 1946 áprilisáig a kötött gazdálkodás keretében a következő ruhaneműek jutottak el a dolgozó munkássághoz, illetőleg családtagjaikhoz:
550.000 drb. felsőruha és fehérnemű,
700.000 drb. kötszövött áru,
ezenfelül különböző jóvátételi intézmények kaptak
150.000 méter textíliát és
58.000 drb. kötszövött árut.

Amint bőriparunk helyzete ezt lehetővé tette, azonnal gondoskodás történt a dolgozók lábbelivel, s elsősorban munkásbakanccsal való ellátásáról is.
Mivel a németek és a nyilasok állatállományunkat, valamint az ország jelentékeny bőrkészletét elpusztították és elhurcolták, ittmaradt állatállományunk a háborús cselekmények következtében megsemmisült, nem volt lehetséges minden dolgozó lábbelivel való ellátásáról gondoskodni, mindamellett a Bőrgazdasági Iroda közbenjöttével több mint 100.000 bakancsot juttattunk a bányászoknak, ipari munkásoknak, rendőrségnek, MÁV-nak stb.

Tekintettel az ország rendkívül szomorú helyzetére, az olajosmagvakban – mely a szappangyártás alapanyaga – szükségesnek látszott a helyes elosztás érdekében a rendkívül kismértékű szappankészlet és termelés zárolása, amely a dolgozóknak, a kórházaknak és csecsemőknek a legszükségesebb mértékben való ellátását tette lehetővé. Ez év elején, midőn már az infláció nagy méreteket öltött és a élelmiszert a város számára pénz ellenében szerezni már csak nehezen volt lehetséges, a kötött gazdálkodás következtében sikerült a vidéknek nagyértékű iparcikkeket (textília, vasáru, petróleum, üveg, stb.) biztosítani s ennek ellenértékeként élelmiszert a városnak és ipartelepeknek juttatni.

Ezek a különböző közérdekű akciók a multban csak úgy voltak lehetségesek, hogy az állam az árdifferenciát az iparnak megfizette, vagy pedig oly módon, hogy az ipari készletek egy részét igénybevettük aránylag olcsó áron, míg a másik rész felett a gyár önköltségi áránál magasabb áron, szabadon rendelkezett. Ily módon a közszükségleti cikkek nem állottak teljes mértékben a kötött gazdálkodás rendelkezésére és így ezen cikkeknek egy része a szabad piacon került értékesítésre és nem jutott oda, ahol ezekre a legnagyobb szükség lett volna: nem jutott tehát a dolgozókhoz.

Most, az új értékálló pénz kibocsátása után ilyen pénzügyi szempontokra nem kell figyelemmel lennünk, a termelő a termelvényeit megfelelő ellenérték ellenében hozza forgalomba, a dolgozó pedig – habár életszínvonala egy ideig sajnálatos módon a békebeli életszínvonal alatt marad, mert mindenki számára elegendő közszükségleti cikk rendelkezésre nem áll, – hozzá fog juthatni számára elviselhető áron ruhaneműhöz, lábbelihez s egyéb közszükségleti cikkhez nagyobb mértékben, mert ezután az egész termelés kötött áron az ellátandók rendelkezésére áll.

Az iparügyi minisztériumban már erősen folyik a munka, hogy különösen az elsőrendű közszükségleti cikkek rendelkezésre bocsátása augusztusban és az azt követő hónapokban minél nagyobb mértékben megtörténhessék. Számolnunk kell azzal, hogy az első hónapokban megfelelő közszükségleti cikk nem fog rendelkezésre állani és az Anyag- és Árhivatalnak kell majd gondoskodni arról, hogy a termelés megfelelően növekedjék. Ennek a hivatalnak lesz kötelessége minden rendelkezésre álló eszközzel arra törekedni, hogy az ipar nyersanyagellátását biztosítsa és ezzel párhuzamosan a közszükségleti cikkeknek fokozott mértékben való termeléséről gondoskodjék. Ezen cikkeknek jegy, pont vagy utalványrendszeren keresztül való forgalombahozatala a közellátásügyi, illetőleg a kereskedelemügyi minisztérium feladata lesz és ezen az úton minden termelvény azoknak jut, kiknek az ország gazdasági talpraállítása elsősorban köszönhető: az ipari, a mezőgazdasági és a szellemi dolgozóknak.