Az ilyen tartalmú cikkek számoszlopokat szoktak közölni a külkereskedelem várható nagyságáról és megoszlásáról.
Mi ezzel nem szolgálhatunk, mert erről megközelítően pontosat sem mondhat senki és mert nem az a lényeg. A legutóbbi békeév óta gyökeresen megváltozott gazdasági helyzetünk és a világkereskedelem jövője tele van ismeretlennel. Nem egy előre megadott eshetőségre kell tehát felkészülnünk, hanem úgy kell megszerveznünk gazdasági életünket, hogy az mennél gyorsabban, rugalmasabban alkalmazkodhassék a világpiac követelményeihez.

Ehhez elsősorban látnunk kell, miben különböznek mai viszonyaink a háború előttiektől.
Itt döntő tényező a háborús pusztulás, amelynek folytán nemzeti jövedelmünk a korábbinak kétharmadát sem éri el. A kivihető javak mennyisége csökken, mint a nemzeti jövedelem, mert mennél kevesebbet termelünk, annál inkább rászorulunk annak elfogyasztására. Ezzel szemben még sokáig jóval nagyobb behozatalra szorulunk, mint korábban és ha külföldi segélyek és kölcsönök egyidőre ki is segíthetnek, előbb-utóbb mind a behozatalért, mind a kölcsönökért áruk kivitelével kell fizetnünk.

Ha azonban kiviteli lehetőségeinket vizsgáljuk, alig megoldható feladattal állunk szemben.
Hiába lett Magyarország a földosztás folytán újból túlnyomóan mezőgazdasági ország, ha a több gazda kevesebbet termel s ha így agrárkiviteli államból egyidőre behozatali állam lettünk. Gabonában ma még importra szorulunk s ha egy-két év mulva jelentősen javulhat is a helyzet, állatállományunk nagymértékű fogyása még évekig kedvezőtlenül befolyásolja gabonatermésünket. Kivitelünk legfőbb csoportja éppen az állati termékeké volt, most pedig nemcsak a tenyésztéshez, hanem az élelmezési és ipari fogyasztáshoz is sok százmillió aranypengő értékű importra van szükségünk. Fatermelés terén olyan súlyos volna a helyzetünk, mint 1938-ban, ha az utolsó évek rablógazdálkodása nem tette volna a helyzetet egyenesen katasztrofálissá.

Majdnem ilyen súlyosak az ipari export kérdései.
Ma ipari termelésünk nem elég saját fogyasztásunk kielégítésére sem, nemhogy a mezőgazdasági kivitelt pótolhatná, viszont az iparnak is óriási behozatalra van szüksége, hogy pótolhassa a termelési berendezésben s a nyersanyagban és készletben szenvedett veszteséget.

Mindez azonban még csak az 1938-as külkereskedelemmel való összehasonlításból adódik.
Időközben azonban a termelés világszerte fantasztikus mértékben fejlődött és a külkereskedelemben tudvalevően minden más országgal versenyeznünk kell árban és minőségben. Sok külország minden téren elhagyott bennünket és például az USA, amelytől a legtöbb segítséget várjuk, sem ipari, sem mezőgazdasági cikkekben nem szorul ránk; mindent olcsóbban és jobban meg tud termelni. Itt viszont a tőkepusztulás miatt kénytelenek voltunk kezdetlegesebb termelési metódusokhoz visszatérni, ma még igen csekély az átlagos munkateljesítményünk és a mezőgazdaságban még nem foghattunk hozzá a földreform eleinte termelést csökkentő hatásának kiküszöböléséhez.

Attól kell-e hát tartanunk, hogy Magyarország kikapcsolódik a nemzetközi forgalomból és a modern ipari államok között úgy fog tengődni, mint például Spanyolország vagy Portugália tengődött századokon keresztül? Szerencsére a gazdasági élet logikája gondoskodik az ellenszerekről, amelyekkel élhetünk, ha akarunk.

A külországok termelésük bőségét és olcsóságát tőkefelszerelésük fejlettségének és munkateljesítményük nagyságának köszönhetik.
Ha nálunk az infláció megszűnik s a hanyag gazda, munkás vagy tisztviselő nem részesül támogatásban, hanem megfelelő bér-, ár- és adórendszerrel mindenkit kényszerítenek a lehető munkateljesítményre, a magyar dolgozók ebben, a munkamorál visszatértével, nem állnak majd hátrább külföldi társaiknál. Termelő apparátusunk még soká nem érheti el a nyugati államokét vagy a szovjetúnióét. Sajnos, ezzel kapcsolatban munkabéreink és fizetéseink igen alacsonyak, ennél fogva azonban versenyképesek lehetünk az ú.n. munkaintenzív termelési ágakban, amelyekben viszonylag nagy a szerepe az emberi munkának és kevesebb a tőkének. Ez oknál fogva a kikészítő iparágak is jelentős munkához juthatnak, aminthogy ezek már most is jelentős orosz megrendelésnek tesznek eleget.

Általában pedig érvényesülni fog a költségek összehasonlításának közgazdasági elve, amely szerint ha valamely külország mindent olcsóbban termelne is, mint mi, akkor is érdemes lehet a számára tőlünk vásárolni azt, amiben termelési előnye viszonylag csekélyebb, hogy ő maga inkább azt termelje, amiben előnye a legnagyobb.

De természetesen csakhamar érvényesülniök kell természeti adottságainknak is.
Baromfiállományunk rohamosan növekszik, igaz, hogy a húshiány miatt azt jórészt magunk óhajtjuk elfogyasztani. Olaj- és bauxittermelésünk még fejlődőben van. Gyümölcstermelésünk minősége remélhetőleg ismét eléri majd a békebelit és így tovább. A külföldön, különösen a környező országokban is nagy az áruhiány. Csak azt kell szem előtt tartanunk, hogy a termelés szempontja ne kerüljön túlságosan a háttérbe a szociális szempontok mögött, mert csak az a jó szociálpolitika, ami a termelést sem hátráltatja, hanem fejleszti.