Washington, október 29.

Harry Truman, az Egyesült Államok elnöke az amerikai tengerésznapon mondott nagy beszédében proklamálta az Egyesült Államok külpolitikáját. Bejelentette, hogy Amerika sem területi változásokat, sem pedig egyetlen olyan kormányt nem ismer el, amely nem az azokat érintő nép szabadon, kifejezett kívánságának, vagy pedig nem szabad-választás útján létrejött demokratikus elveknek megfelelően állt elő.

Nem hajlandó Amerika elismerni egyetlen olyan kormányt sem, amelyet erőszakkal vagy a hatalom bármely formájával kényszerítenek rá bármely nemzetre. Amerika meg van arról győződve, hogy minden nemzet szabadon használhatja azokat a tengereket, folyókat és víziutakat, amelyek egynél több országon folynak keresztül.

Hisszük – mondotta Truman -, hogy a nyugati félteke szuverén államainak külső beavatkozás nélkül, jó szomszédokként kell együtt dolgozniok, közös kérdéseik megoldásán. Hisszük, hogy minden nemzet között lényegesen fontos a teljes gazdasági együttműködés ahhoz, hogy megteremtsük a félelemtől és az ínségtől való mentességet. Tovább kell törekednünk a sajtószabadság és a vallásszabadság előmozdulására a világ valamennyi békeszerető részében. Meggyőződésünk, hogy a nemzetek közötti béke megőrzése megkívánja az Egyesült Nemzetek szervezését.

Ebben a zavaros, bizonytalan világban katonai erőnknek alkalmasnak kell lenni arra, hogy teljesítse alapvető küldetését: ellátni az Egyesült Államok közös védelmét. Igyekszünk katonai erőnket kizárólag a világ békéjének megőrzésére fordítani, mert most már tudjuk, hogy ez az egyetlen biztos útja annak, hogy a magunk szabadságát biztosítsuk. Ez az amerikai nép külpolitikájának alapja.

A szövetségesek közötti nézeteltérésről szólva. Truman a következőket mondotta: A nemzetközi kapcsolatok nehéz szakaszán megyünk most keresztül. Szerencsétlenségünkre igaznak bizonyult a háború végeztével, hogy a közös veszély által összekovácsolt szövetségközi egység a veszély elmúltával a bomlás irányát vette fel. A világ nem tűrheti, hogy a háborúban szövetkezett nemzeteknek csökkenjen az az együttes elhatározása, hogy véghez vigyék a tartós béke tervét. A közös veszély egyesítet bennünket a győzelem előtt, most legyen a közös remény az, ami bennünket az eljövendő esztendőkben egybekovácsolt. Azok az eltérések, amelyek fennállanak azon nemzetek között, amelyek oly sokáig és derekasan harcoltak a győzelemért, nem reménytelenek, vagy áthidalhatatlanok. A győztes hatalmak között nincsenek mélyreható ellenségek, amelyeket el ne lehetne némítani.