A Reuter-irodajelentése szerint alig valószínű, hogy az olasz kormány inflációs pénzügyi politikát indítson meg, miután az infláció nem befolyásolná a mai magas árakat, amelyek elsősorban az áruhiánynak tulajdoníthatók. A lírába vetett bizalom megingása megsemmisítené az inflatorikus áraknak az exportra gyakorolt javító hatását is.

Olaszországnak továbbá 200 millió dollár követelése van az Egyesült Államokkal szemben a szövetséges líra-bankjegyek révén, továbbá az Egyesült Államokba irányuló kivitelből, erre az egyenlegre égető szüksége van Olaszországnak és nem viselheti el, hogy az infláció következtében az egyenleg kétharmadára, vagy esetleg felére csökkenjen.

A közvetlen infláció ellenszerét úgy képzelik el, hogy az olasz kormány 100 százalékos értékcsökkenési prémiumot adna az exportált áruk ára után, úgyhogy ha egy bizonyos áru az angol importőrnek 10 shillingjébe kerül, akkor az olasz exportőr először is megkapja a hivatalos árfolyamon alakuló árat vagyis 200 lírát a vevőtől és azonkívül további 200 lírát az olasz kormánytól. Így az olasz exportőr 400 lírát kapna azért az áruért, amely az angol importőrnek 10 shillingjébe kerül.

A pénzügyi körökben nem ítélik meg derűlátóan ezt a tervet és általában azt hiszik, hogy a belföldi árak egyelőre emelkedni fognak, mert általános árcsökkenés csak a lényeges nyersáruk, mint pamut, olaj, gyapjú, bőrök behozatala által csökkenthetők.

Egy másik terv szerint angol és amerikai nagykereskedők szállítsanak Olaszországba kellő mennyiségű nyersanyagot, amelyet olasz munka segítségével feldolgoznának, a készárut aztán az angol és amerikai exportőrök ismét kivinnék és a feldolgozási eljárásért az olasz kormánynak bizonyos százalékot fizetnének, mégpedig a feldolgozott készáru formájában. Ezen a réven lehetséges volna Olaszország legfontosabb szükségletét fedezni mindaddig, amíg a fizetési mérleg egyenlege lehetővé nem tenné, hogy közvetlenül vásároljon külföldön. Ez a terv nem zavarná az olasz külkereskedelmet és hasznot hajtana Angliának és Amerikának is.