Budapest, szeptember 2.

A veszély pillanatában

Gongütés… néhány pillanatnyi csend… azután férfias katonás, határozott baritonhang csendül a hangszóróban:
- Magyar Testvéreim!...

Vitéz Lakatos Géza vezérezredes-miniszterelnök intéz rádiószózatot a nemzethez. Egy gyár udvarán hallgatjuk a beszédet. A munka megállt erre a néhány percre, most mindenki a miniszterelnök szavait figyeli. Halálos csend van, csak a hangszóróból szálló komoly szavak visszhangzanak a nagy udvaron.

Eloszlatja a kétséget és megerősiti a lelkeket, éppúgy mint kint a fronton, amikor katonái voltunk, s amikor a kritikus pillanatban mindig feltűnt a hadseregparancsnok roppant arányos alakja, hogy irányítson és jelenlétével erősítsen. Mi, akik katonái voltunk odakinn, a harc mezején, tudjuk, hogy nem frázis beszédének ez a mondata:
- A veszély pillanatában, szokásomhoz híven, a legsürgősebb teendő színhelyén mindenkor magam is ott leszek.

Több, mint egy éve már annak a vállalkozásnak, amely most, ezeknél a szavaknál, amely eszünkbe jut. Valahol Ovrucstól északra, a Pripjat-mocsarak vidékén partizán-vállalkozásban vett részt egy honvédalakulat. A partizánok nagy többségben voltak, s a honbvédek helyzete egyre szorongatottabbá vált. A dombos, mély bevágásokkal tarkított terepen kelepeltek a géppuskák és golyószórók, a honvédek lassan összébb szorultak, a gyilkos ellenséges tűz elől lejebb-lejebb húzták a fejüket az árokba.

És akkor az egyik domb tetején a hadseregparancsnok, vitéz Lakatos Géza vezérezredes alakja tűnt fel. Nem rejtőzött az árokba, hanem egy vékony nyírfa mögött állt, teljesen felegyenesedve és messzelátóval kémlelte a terepet. Azután egyszer felcsendült érces hangja, túlkiáltva a géppuskák zaját:
- Előbbre azzal a géppuskával!

A géppuskásraj lassan kúszott előbbre a nehéz terepen, a hadseregparancsnok azonban néhány gyors szökenéssel ott termett, felkapta a géppuskát és az máris sokkal jobb helyről szórta tüzét a partizánok felé. Lakatos Géza maga kezelte néhány percig a fegyvert, füst és tűz csapott fel találatai nyomán, katonái csillogó szemmel követték, jobbról is, balról is új támadásra lendültek a honvédek, egyre erősebb tűz verte a partizánok állásait, kézigránátok süvítettek át a levegőn és rövid tusa után feltartottkezű partizánok tűntek elő a házcsoport mögül, amely az ellenséges tűz fészke volt…

A személyes példaadásnak, a veszély katonás megvetésének még sok ragyogó példáját láttuk vitéz Lakatos Gézától a harctéren. Valóban mindig ott tűnt fel, ahol a legnagyobb volt a veszély, ahol legnagyobb szükség volt a vezetésére, a személyes példaadásra.

Sorakozó!

Budapest, szeptember 24.
Halljuk, s úgy érezzük, ismét katonái vagyunk vitéz Lakatos Gézának, mint nem is olyan régen, a harcok mezején. A katonai, a parancsnok szava szállt felénk az országgyűlés házának csarnokából, amikor ezt mondta: „Aki őszintén és becsületesen munkálkodni kíván a magyar jövendő érdekében sorakozzék fel mögém!”

Ott voltunk parlamenti bemutatkozásán és azt láttuk, hogy nem változott semmit: ma is éppen olyan határozott, egyenes, őszinte, mint hadseregparancsnok korában. Ma is ott áll az élen, hogy vállalja a legnagyobb veszélyt és legnagyobb felelősséget. Talán soha magyar miniszterelnök ennyire őszintén, ilyen kendőzésmenetesen nem tárta fel a való helyzetet, mint Lakatos Géza és éppen ezért talán senki sem volt, akit ennyire habozásmentesen, egy emberként követnünk kellene.

A legkényesebb kérdésekről is világosan és félre nem érthető módon nyilatkozott. Úgy, mint a fronton, amikor egy-egy vállakozás előtt nyugodtan és rövid, kemény mondatokban parancsait közölte. Most sem használt széles gesztusokat és színes szóvirágokat. Most is pózmenetes volt, mert ilyen az igazán magyar megnyilatkozás.

És most, amikor Lakatos Géza nem egy maroknyi hadsereg parancsnoka, hanem az egész magyarságnak, mint egyetlen hatalmas hadseregnek állt az élére, úgy érezzük, mindnyájunknak habozás nélkül mögéje kell sorakoznunk, mert tudjuk, hogy ennek a háborúnak legkiválóbb magyar hadvezére most is minden helyzetben és minden körülmények között tudni fogja, hogy mit kell tennie a magyarság jobb jövője érdekében.

Higyjünk neki, a biztos látású és biztosan mérlegelő katonának és tegyük meg, amit kért tőlünk: nyújtsuk feléje a kezünket, hogy mindnyájunk együttérzéséből merítsen erőt végtelenül felelősségteljes munkájához.