A Tartuffe körülbelül a legnagyobb és legnehezebb Moliére-szerep. Nagyon bonyolult feladatot ró a színészre, realisztikus ábrázolást követel, de sok benne a nem realisztikus elem, több ponton érinti a fantasztikumot, széles skálát kell megjátszani, látszatokat kell kelteni, de emellett a valóságot is megértetni. Az alak más, mint aminek játssza magát és aminek a darab szereplőiek egy része tartja.

Tartuffe kétarcú szerep, maga a gonoszság, amely szentnek mutatja magát, a jóság, becsület, nemes lélek benyomását igyekszik kelteni környezetében, holott tele van csalással, aljas indulatokkal, kapzsisággal és vad érzékiséggel. Ő a képmutató őrök típusa, egy a világ berendezéséből folyó bűn megszemélyesítője; Ördög, angyal ruhájában, az emberi hiszékenység, vagy jobban mondva jóhiszeműség kihasználója.

A színészre nagy csábítást jelent, szinte kívánja a külsőséges eszközökkel való ábrázolást, a nyers fintorokat, a beszéd- és arcjáték túlexponálását, a közönség szájába rágó jelzéseket. A közönségtől is fejlett beleérző és megértő képességet kíván, ha a színész diszkrétül, művészi eszközökkel játssza, mert könnyen adódik benne a félreértés és félremagyarázás, nem olyan egyszerű a nézőnek belelátni a komikum és a komorság szövevényébe.

Ha teljesen komikai alaknak, fogják fel, bohózatba tévednek, ha tragikainak fogják fel, kifordul a darab a stílusából. Moliére egyetlen más darabjában sem keveri ennyire a hatásokat s nyit olyan széles ellentétet a főszereplő sokfelé célzó, sokféle színeket játszó jelleme és a többiek légies és játékos egyszerűsége között. Nem csoda, ha a darabot olyan sokszor és olyan sokan félreértették, színészek és kritikai magyarázók egyaránt, mert a költő vastag rétegek alá rejtette a szerep igazi értelmét.

Major Tamás sokszor igazolt tehetségének eddig nem látott próbája a Tartuffe eljátszása. Ezt ő maga érezte, ennek megfelelően rendkívüli gonddal, szemmel látható tanulmánnyal, művészi eszközeinek teljes felhasználásával dolgozta ki játékát. Koncepciója egészen eredeti, játéka pontosan, minden kis részletében tudatosan van megkomponálva és felépítve. Ami a legnehezebb, az alak egységét elejétől végéig híven megőrzi, egy szavával sem siklik ki elgondolásából. Teljes hiánytalan alakítás amit nyújt, erős és elmélyülésre képes művész-ember remeknek szánt munkája. Más, régebbiTartuffe-szereplőktől teljesen független, eredeti alkotás. Úgy, ahogy van, a maga nemében csaknem tökéletesnek mondható: a színésznek volt egy saját elgondolása a szerepről és ezt az elgondolást hibátlanul megvalósította. Ezért megérdemel minden elismerést.

Más azonban, hogy mikép vélekedünk az elgondolásról, kétségkívül erőteljes intelligencia műve ez is, olyan szenvedélyesen gondolkozó színész műve, amelyet ritkaság látni magyar színpadon. De tagadhatatlan az is, hogy vitatkozni kell vele, egyenesen provokálja a vitát. Minden elismerésünk mellett, mellyel a koncepciójában megnyilvánuló szellemi energiának adózunk, kénytelenek vagyunk ezt a koncepciót elhibázottnak. Moliére szellemével és intencióival össze nem férőnek tekinteni.

Már ahogy először kilép a színpadra. Egy elhanyagolt külsejű, csaknem züllött benyomást keltő idősebb férfi, gyűrütt, piszkos fekete ruhában, gondozatlan arccal és hajjal - hogy kerül ez a finom és elegáns többi szereplők társaságába? Hogy tűrnek meg ezek maguk között ilyen alakot? Megjelenéséből csak úgy árad az ellenszenv. Hogy tudja a gazdag, úri Orgon szeretni és bámulni, hogy tudja neki elhinni, hogy nemeslelkű, szent ember?

Hiszen egész valójából szinte kiabál a bűn, az aljasság! Ilyen megjelenéssel hatását veszti minden képmutatás, lehetetlen elhinni kenetteljes szavait, szemforgatását, ilyen sunyi, az álnokság bélyegét külsején viselő alaknak. Orgon hiszékeny, nem nagyon okos ember, de csak egy idióta szerethet úgy bele ebbe a Tartuffe-be, hogy kedvéért kisemmizze családját és ráhagyja vagyonát. Orgon, pedig nem valami jó ítélőképességű ember, de normális átlagember: komikus alak, de nem hülye. Itt a színész felfogása beleütközik a költő felfogásába és ezzel a darab kifordul sarkaiból.

Tartuffe csak Orgon előtt csinálja kenetteljes pózait, a többiek előtt nyíltan megmutatja egész valóját a maga meztelenségében: hogy-hogy ezek nem lázadnak fel, csak háta mögött lázadoznak ellene? Moliére Tartuffeje nem lehet az a Caliban-szerű alak, melyet Major Tamás játszik. Ez a játék félrecsavarja a darabot. Tartuffe felkeltheti a néző ellenszenvét megvetését, de nem kelthet borzalmat. Voltak Moliére-magyarázók, akik tragikusnak, vagy legalább tragikomikusnak fogták fel Tartuffe alakját, de ez a Tartuffe se nem tragikus, se nem komikus alak, nem több, mint aljas, piszkos féreg.

Egy jelenetben azonban Major játéka csakugyan majdnem tragikusnak tűnik fel: akkor, amikor Orgon feleségét szerelmével ostromolja. Ahogy beszél hozzá, leborulva a nő lábait csókolgatja, ez már félelmes; a hitvány ember vad érzékisége mint eszeveszett szenvedély szólal meg, közel a perverzitás határához. Major játéka itt különösen magas színvonalra emelkedik, teljesen érezteti a vad szenvedély igájába került ember vonaglását s egyúttal e szenvedély szennyességét is. Kényes és nehéz jelenet ez, könnyen visszássá válhatik és visszássá teheti a darabot is - ettől csak Makay Margit rendkívül előkelő, finom játéka menti meg, amely letompítja a jelenet veszedelmeit.

Általában az egész élőadás a legjobbak közé tartozik, melyeket a Nemzeti Színház művészeitől hosszú idő óta láttunk. A rendező, Apáti Imre, jól megfogta a darab stílusát és a részletekben is kihoz minden hatást. Nagyon kedves, friss és komikai vénától buzgó Somogyi Erzsi kotnyeles Dorina szobalánya, a többiek is, köztük különösen Gobbi Hilda igazi Moliére-t játszanak. Ilyen előadásban érthető, ha végre a közönség is megérti a francia költő nagyságát.
Schöpflin Aladár