Amikor azonban Antoine megszervezte a párisi Théátre Libret (1887) egészséges és megújító forradalom volt, amely nem korlátozódott egyedül a játékstílusra, hanem a drámairodalmát is frissítette. Antonie egész sereg új írót mutatott be a francia közönségnek, többek között Henry Becqet, Courtelinet, Ibsent, Hauptmannt, Vergát, az oroszokat, és sikerült a finnyás párisi közönség érdeklődését nem egy klasszikusnak, többek közt Shakespeare-nek is megnyernie. Sok színházi diadalt aratott s élete nem volt szegény külső sikerekben sem.

Egy ideig az Odeon élén állt, aztán a saját színházában, a Théátre Antoineban szervezte meg azt a társulatot, amely évtizedeken át Páris nevezetességei közé számított s amelyből különösen Kelet-Európa rendezői – a mi Vígszínházunké is - oly sokat tanultak. Eszméit a tapasztalatainak eredményét egy ma is érdekes könyvben foglalta össze (Théátre Libre. 1890). Amint létrehozott, hamarosan szerves alkotó elemévé lett az európai színjátszásnak. Már életében bevonult a színháztörténelembe.
Akik ismerték, rendkívül céltudatos, szívós, munkabíró, indulatos és páratlan valóságérzékű embernek írják le.

Bizonyos, hogy nem tartozott az egyetlen elv vaskalapos lovagjai, közé; tudta, hogy a színház igen nagy részben a kompromisszumok művészete s az illúzióé, még akkor is, ha az illúzió történetesen a valóságé. Érdeklődését éppen ezért meglehetősen széles körre terjesztette ki. Igazán otthon mégis a realista polgári drámában volt. A modern színházi nagyüzem ezernyi lehetőségét egy másik, nála nemzedéknyivel fiatalabb s egy egész világgal kötetlenebb szellem használta ki, a huszadik század egyik legnagyobb illuzionistája: Max Reinhardt.

A német rendező már külsejében is ellentéte volt a franciának. Törékenyebb, halkabb, alkalmazkodóbb, első látásra csaknem félénk egyénisége látszólag ellentétben is állt azzal a feltűnően sokirányú, nemcsak művészi, alkotó és nevelő, de üzleti és szervező munkával, melyet végzett. Az ellentét azonban csak látszólagos volt: Reinhardtot éppen az ideges érzékenység, a simulékony intuició, a képzelet ötletes hajlékonysága, az érdeklődés és műveltség színes sokoldalúsága tette azzá, amivé lett: a színháztörténet legnagyobb szabású eklektikusává.

E nem éppen szép idegen szó helyett, sajnos nem akad megfelelőbb Reinhardt jellemzésére. Nem sorolhatjuk a nagy gyűjtők közé, ehhez hiányzott belőle a messzire tekintő tervszerűség s a teljesség igénye; összegezőnek sem nevezhetjük, mert ehhez nem mélyült el eléggé abban, amit összehordott s nem is akarta változó stíluskísérleteit egységes nevezőre hozni: a feszültségeket, amelyek az egymással ellentétben álló ízlésformák felidézéséből adódtak, könnyedén és játékosan oldotta fel, anélkül, hogy forrásukig hatolt volna. Mint rendező is színész maradt örökké, aki minden új szerepben új egyéniséget ölt magára.

Rendezői sokoldalúságának kifejlődését a kor és környezet is lehetővé tette s elősegítette. Amikor jól iskolázott s gyakorlott színészként, a kitűnő osztrák színházi kultúra ismeretében Berlinbe kerül. Brahm, Berlin Antoineja, már végigharcolta a naturalista forradalom harcát. Berlin ekkortájt kezd a modern európai színjátszás Mekkája lenni, a jelentékeny rendező mindent kézhez kap itt, amire szüksége lehet: színészt, technikust, drámaírót, képzőművészt, pénzembert, közönséget és példátlan szabadságot.

Reinhardt csakhamar mindezt megszerzi: 1903-ban a Deutsches Theater igazgatója, néhány év mulva Berlin legtöbbet támadott és ünnepelt színházi embere, akinek hamarosan kevés már egyetlen színház; új intézeteket von befolyása alá, egyre nagyobbra méretezett vendégszereplésekre, körutakra indul, először csak Európában, de csakhamar Amerikában is, egyre több lehetőségét próbálja meg a színpadművészetnek s a nagyarányú színházi üzletnek.

Útja a meiningeniek történelmi realizmusától a kabarén át Brahm naturalizmusához visz, onnan az intim kamarajátékon, a cirkuszi aréna tömegjelenetein át az általa megújított s divatbahozott szabadtéri játékhoz, onnan megint vissza a finom-árnyalatokban dúskáló lélektani drámához, s történelmi stílusok sorozatos felelevenítéséhez s összevegyítéséhez s újra előre a legnehezebb kísérlethez s a legnagyobb üzlethez, a filmhez. Antoine sem volt csak naturalista rendező; de rendezőt műve sem színesség, sem tágasság, sem hatás, szempontjából távolról sem állítható Reinhardté mellé.

Miben keressük e kivételes méretek s e példátlan siker magyarázatát? Mindenekelőtt Reinhardt egyéni képességeiben, érdeklődésének nyugtalan, kalandvágyó bátorságában, ízlésének ösztönös biztosságában a játékos gazdagságában, ítéletének s elhatározásának erélyében, jó emberismeretében s kitűnő szimatában, amellyel helyzeteket, írókat, színészeket, művészeket és közönséget megismert, lemért s érdekeinek szolgálatába állított.

Sok tehetséget fedezett fel azért is, mert érzéke volt a tehetség iránt, de azért is, mert világhíre és tekintélye mindenfelől – elsősorban Kelet-Európából - hozzá vonta a fényt kereső talentumokat, akiknek elismertetéséért nem egyszer évekig harcolt az ellenkező közvéleménnyel. De sikerének magyarázója lehet a kor is, az európai színháztörténet egyik legragyogóbb, anyagi erő s tömeghatás szempontjából soha nem ismert lehetőségeket kínáló korszaka, amelyben társadalom, tehnika, művészet és tudomány egyforma lelkesedéssel, találékonysággal és bőkezűséggel állott a színház szolgálatába.

Nem mutathatunk itt rá azoknak az erőknek egész sorára, amelyeket Reinhardt céljai érdekében felhasznált; elég lesz egy példa s nem is a legjelentékenyebb: a történelmi kutatásé. Tudjuk, hogy az elmúlt évszázad szellemi hatalmasságai között milyen előkelő helyet foglalt el a historizmus. Hatásaitól a színház sem maradt mentes: a meiningénieknél még csak az anyag és a díszlet történelmi valódiságát követelte, Reinhardt művészetében azonban már az ízlés, stílus és légkör történelmi hűségét is.

Ahogy a kor tudósai és írói minden költőt és művet a maga, korából igyekeztek megérteni és megmagyarázni, s a maga történelmi környezetében elhelyezni, Reinhardt rendezői gyakorlatának is egyik fontos tétele volt: minden művet a saját alkata, hangulata és stílusa szerint kell színre vinni. S ha történelmi ihletének vezére nem egyszer az ötlet volt is, tagadhatatlan, hogy ritka érzékkel hasznosította az irodalom-, művészet- és színháztörténet eredményéit s bizonyos, hogy különösen közönsége elitjének körében - nem egy komoly sikerét ezeknek az eszközöknek segítségével vívta ki.

De ezen a ponton utalhatunk talán művészeti irányának s hatásának egyik legkomolyabb veszélyére is: a színjátszó stílus, teljes relativizálására. A végletekig menő hűség, a történelmi miliőhöz, egyéni, nemzeti színezethez, amelyre nem annyira ő maga, mint inkább utánzóinak serege esküdött, nem csak megvalósíthatatlan, de szükségtelen és veszedelmes is: a sok változatban könnyen elvész a lényeg.

A színész, aki változó szerepeiben nem igazodhatik még az egységes stílus állandóságához sem, végül már nem tud semmiféle hitelt adni alakjainak, a közönség pedig, amely minden nap más stílus és más világ képeit látja, végül is igen sokoldalú színháztörténeti műveltségre tehet szert, a legfontosabbat azonban: önmagát, a saját korát és annak feladatait, elveszíti. Reinhardtot a végletességtől megóvta jó ösztöne és proteuszi változékonyságában is egységes ízlése. A pénz csábítsanak, a játék örömének s a tömeghatás mámorának azonban épp úgy nem tudott ellenállni, mint kora, amely a sikert emelte oltárra s a világhírt tartotta ás emberi pálya legmagasabb pontjának.

Ez a kor a maga hősét ünnepelte Reinhardtban s olyan tekintélyt, vagyont és befolyást juttatott neki, amelyhez foghatóra nincs példa a színház történetében. Volt idő. amikor úgy élt leopoldskroni kastélyában, mint a korszellem egyik uralkodó fejedelme.
Bennünket magyarokat különösen érdekemet még, hogy Magyarországról származott el, s hogy magyar kapcsolatait mindvégig megtartotta. Sok magyar színészt tett világhírűvé, nem egy magyar színdarabot adott, elő - többek között a Bánk bánt is – a világ színpadain s több ízben vendégszerepelt Budapesten.
Keresztury Dezső