Irta: Berényi Sándor dr.

A nemzet nem részvénytársaság, a beszámolót azonban, amelyet a „Tettek – tervek” második kötetében olvasunk a Kállay-kormánynak 1942 október 1-től 1943 szeptember 30-ig terjedő munkásságáról és politikájáról, olyan érzéssel forgatjuk, mintha egy gigantikus vállalkozás vezetősége számolna be a gondjaira bízott, felbecsülhetetlen értékek megóvásáról és gyarapításáról. A szó szoros értelmében mérleg-jelentésnek nevezhetjük ezt a közel kétszázoldalas kötetet. Feleletet ad ugyanis arra a kérdésre, hogy sikerült-e a háborús időszak alatt fenntartani az áldozatok és eredmények egyensúlyát, megőriztük-e az ország mindennapi életében a külső és belső „tartozik-követel” morális és anyagi arányát.

Gazdasági szempontból ugyanis a háború legveszedelmesebb következménye az értékek és arányok rendkívüli eltolódása.
Amikor ezt a „mérlegjelentést” kézbevesszük, ennek az eltolódásnak a mélységét, súlyát, a veszélyfokát keressük, múlt háborúk tapasztalatain okult a aggódó lélekkel. Kutatjuk, mennyire tolódott el a belső életszínvonal, mennyire változott meg egy-egy társadalmi réteg, foglalkozási ág helyzete és milyen százalékban jut kifejezésre az állam gazdasági és morális törődése azokkal a kategóriákkal szemben, amelyek legközvetlenebbül szenvedik a háborús körülményeket.

Nem azzal teszünk szolgálatot, ha lelkendező dicsérettel vagy aprólékos kritikával válaszolunk a Kállay-kormánynak itt összefoglalt működésére.
Az első impressziónk a könyv figyelmes átolvasása nyomán: a meglepetés. Meglepő, hogy a kis ország, amelynek a háború előtti két évtizede nem a gazdagodás, hanem az áldozatvállalás és a legmegerőltetőbb gazdasági küzdelem jegyében telt el, – milyen rugalmasan védekezik ennek a háborús értékeltolódásnak a veszedelmei ellen. Nincs olyan életviszonylat, amelyben ne állította volna fel a kormány az egészségtelen eltolódások elleni védőgátakat. Ez: a szürke hétköznapok bravúr-teljesítménye. Meg kellett oldani azt a feladatot, hogy a háborús pénzügyi és a háborús anyaggazdálkodás nyomasztó terhei között biztosítsák a polgári munkának, a polgári életnek azt a folyamatosságát, amely leghatásosabb védőbástyája a természetes belső egyensúlynak, a rendnek, a gazdasági élet kontinuitásának.

A Kállay-kormány elvitathatatlan érdeme, hogy ezt az érzékeny gazdasági szerkezetet megóvta minden megrázkódtatástól, ugyanakkor pedig alkalmassá tette arra, hogy a háborús elszigeteltség ellenére méltó partnere legyen a kormányzatnak a háborús erőfeszítések során.

*

A legragyogóbb eredmények keretezhetik egy kormány működését, mégsem jelentkeznek ennek hatásai a nemzet életében, ha a kormány nem tudja megteremteni a belső erőtényezők összhangját.
Itt nem politikai, hanem gazdasági erőkről van szó, amelyek az emberi együttélés örök törvényei szerint szüntelen harcban állnak egymással. Termelés és fogyasztás, ipar é mezőgazdaság, falu és város éppolyan résztvevői az örök harcnak, mint ahogyan a tőke és a munka, a gazdagság és a szegénység, a természetes önzés és a közérdek önzetlen szolgálata más-más úton-módon keresik az érvényesülést, az erősödést, a fejlődést. Háborúban kiéleződnek e körök és fogalmak belső demarkációs vonalai, kimélyülnek a szakadékok, érzékenyebbek az adott és kapott sebek és – utoljára, de nem utolsónak – meghatványozódnak az igények, követelések, várakozások, amelyeket a kormány közbelépéséhez, politikai vagy anyagi segítségéhez fűznek.

A Kállay-kormánynak a működését, mint minden kormányét a világon, lehet bírálni.
De azt, hogy ezt a magasabb összhangot megteremtette anélkül, hogy erőltetett eszközökkel avatkozott volna bele az egyes kategóriák életébe – még annak is el kell ismernie, aki az állami beavatkozás háborús mértékéért bírálni kívánná a mai állapotokat. Igenis, tagadhatatlan, hogy a Kállay-kormány egész gesztiója azt a felfogást, azt az őszinte jóakaratot sugározza, hogy a háborúban is érvényesek a békeidők emberi és isteni törvényei –, hogy az államnak kell az elsőnek lennie, amely példát mutat, amely tanulságul szolgál, amely őrködik az örök emberi értékek fölött és amely háborúban is csak addig a mértékig avatkozik bele a magángazdaság természetes életfolyamataiba, ameddig a közérdek védelmében és éppen az érdekelt iparágak, foglalkoztatási rétegek folytatólagos működésének a biztosítása céljából feltétlenül szükséges.

A művészet, amellyel Kállay Miklós kormányának élén ezt az összhangot kialakította, nem titokzatos erőkben, nem valami különleges, rejtelmes politikai ügyeskedésben leli magyarázatát.
A tények beszélnek. Kállay Miklósnak megfelelő ítélőképessége volt ahhoz, hogy tárgyilagosan és igazságosan meghatározza a feladatok sorrendjét és rendelkezett az energiával, szervezőképességgel, amellyel az így kitűzött céljait meg is valósította. A milliók szemében pedig semmi sem olyan fontos, mint a tudat, hogy az, aki a vezetésért felelős, rendelkezik mindazokkal a képességekkel, melyek ma a vezetéshez megkívántatnak. Kállay Miklós e kicsiny, de jelentős mű tanusága szerint nem ígéretekkel, nem politikai jelszavakkal, hanem cselekedetekkel küzdötte ki a bizalmat és a megbecsülést.

*

A magángazdaság szempontjából a Kállay-kormány túlnőtt azon, semhogy valamilyen idejétmult frazeológia kétesértékű elvi elgondolásai szerint minősítsék munkájának jelentőségét.
Vannak sokkal alkalmasabb értékmérők. Ezek között elsőnek kell megemlíteni, hogy a Kállay-kormány sohasem zárkózik el azoknak a magángazdasági szakembereknek a véleménye és tanácsai elől, akik tudásuk és tapasztalataik révén abban a helyzetben vannak, hogy segítségére lehetnek a kormányzatnak egy-egy gazdasági probléma megoldásánál. A háború pedig szinte napról-napra újabb problémákat termel ki és olyan kérdőjeleket vet fel, amelyekre nehéz megfelelni. A kormány azzal, hogy pénzügyi politikájában következetes tudott maradni, az elképzelhető megoldások között kétségkívül a legelfogadhatóbb utat választotta. Ennek a pénzügyi politikának az életképességét igazolja az a rugalmasság, amely a háborús ország kincstárát is alkalmassá teszi arra, hogy 1944-ben több mint félmilliárd pengő értékű hasznos beruházást eszközöljön.

De nem hátrált meg a Kállay-kormány a háborús idők egyik legsúlyosabb problémája, a fölös vásárlóerő levezetése elől sem.
Nem nyúlt sablonmegoldásokhoz, hanem újtípusú állampapír kibocsátásával mondhatnánk azt a hangot ütötte meg, amelyre a legtökéletesebben rezonált a közönség, a városok és a falvak polgársága. Az öt, tíz, huszonöt és száz mázsa búzáról szóló kötvények kibocsátásával visszavezeti a kormány a gazdasági életbe a feleslegesen tezaurált milliókat. A búzakölcsön eddig mutatkozó sikere igazolja a kormány legújabb pénzügyi koncepciójának a helyességét és időszerűségét.

Ugyanakkor hatásos intézkedésre készül a kormány – mint arról a „Tettek – tervek” jelen kötete is beszámol – a bankbetétek növelése érdekében.
Különböző adókedvezményekkel kívánják ezt előmozdítani. A szelektív hitelpolitika kedvező hatásai már hosszúidő óta érvényesülnek ezen a téren és Kállay Miklósnak, továbbá legfőbb pénzügyi munkatársának, Reményi-Schneller Lajosnak nem csekély küzdelmébe került, amíg ennek a szelektív hitelpolitikának a követelményeit sikerült oly módon beiktatni pénzügyi életünk rendjébe, hogy annak nyomán se közérdekellenes, spekulációs hitelek igénybevételére se kerülhessen sor, se pedig a szolid, termelő értékű funkciók meg ne akadjanak hitel hiányában.

Ugyancsak a koncepciónak a körébe tartozik az ipari alaptőkeemelés előmozdítása.
A kormány ezzel ismét azt bizonyítja, hogy túlnéz a mai idők szemhatárán és felelősséget érez azokért a vállalatokért, amelyektől a háborús áldozatok egész sorát kívánja, amelyeket azonban ugyanakkor erősíteni, egzisztenciájukban biztosítani kíván.

*

A gazdasági szakemberek semmitől sem félnek jobban, mint a népszerűséget hajhászó frázispolitikától.
Kállay Miklós példát adott a elkövetkező politikus generációnak arra, hogy az a kormány, amely nem keresi a népszerűséget, amely nem hódol a frázisok előtt, hanem szépen hangzó jelszavak helyett őszintén beszél a nyilvánossággal, – népszerűbb lehet, mint bármilyen más rezsim. Adópolitikájában a Kállay-kormány egy pillanatra sem titkolta azt a kényszerű elhatározását, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel a közteherviselésben is rendkívüli áldozatokat kell hozni. A megfelelő adóbevétel biztosítására azonban azokat a forrásokat kívánja igénybe venni, amelyeknek az igénybevétele az adott viszonyok között a legreálisabbnak és legméltányosabbnak mutatkozik. A rendkívüli hadiadót és az egyszeri hadkötelezettségi adót azok fogják fizetni, akik katonai szolgálatot nem teljesítenek. Sem erkölcsi, sem szociális szempontból nem lehet kifogásolni, ha a kormányzat bevonja az adózás körébe ezt a körülményt és az arcvonalon küzdőkkel szemben így is igénybeveszi az itthonmaradottakat.

Tudomásul vette a gazdasági élet azt is, hogy a kormány 1943. nyarán lejárt ötesztendős beruházási hozzájárulást most további három évre kiveti.
De, mint a Kállay-kormány beszámolójából látjuk, a vagyonok megterhelésénél tekintettel lesz a kisemberek házaira és azokat megkíméli az újabb megterheléstől. A konjunkturális jellegű nyereségek súlyos megadóztatása zárja le ennek a kormányzati adópolitikának a konstrukcióját. A háborús jövedelemelosztás aránytalanságait kívánja ezzel kiküszöbölni a kormányzat, annak az elvi meggyőződésnek az alapján, hogy a rendkívüli időkben keletkező aránytalanságok egyébként szociális szempontból is – joggal – kedvezőtlen hatást váltanak ki ama milliók között, akik a rendkívüli időknek inkább a terheit, mint az előnyeit vállalják.

Aligha volt az ország élén kormány, amely súlyosabb felelősséget vállalt volna.
Magyarország békében óhajt élni határai között. Kállay miniszterelnök így fogalmazta ezt: „Egyike akarunk lenni ama önálló és független európai nemzeteknek, amelyek saját hagyományaik, saját intézményeik, saját életformájuk keretei között akarják munkálni az emberi fejlődés nagy céljait.” A „Tettek – tervek” lapjain elevenednek meg az erőfeszítések, amelyekkel ez a kis és szegény nemzet itt, a Kárpátok alatt, élni és boldogulni akar. Más nemzetnek csak egyszer kellett hazát alapítania. Nekünk a honfoglalás óta évszázadok viharaiban kellett újból újra és újra megkapaszkodnunk a magyar földben, hogy el ne söpörjön az erőszak, a testvérharc, vagy idegen gazdasági erők árvize. Nagy harc ez, kegyetlen harc, meg kell szívlelni, amit Kállay Miklós mondott: „Önmagunk felett üljünk törvényt… Gyermek játszik csak a tűzzel és különösen vigyázzunk, amikor vihar tombol körülöttünk.”

Ahhoz, hogy a háború után Magyarország Magyarország maradjon, hogy szavunkat hallassuk a nemzetközi fórumokon, hogy iparunkat foglalkoztathassuk, hogy ne keserűséget, hanem munkát találjanak a magyar milliók a magyar földön, – erős nemzetre és az erős nemzetnek erőteljes gazdasági életre van szüksége. A Kállay-kormánynak a gazdasági megerősödésért, a magángazdaság prosperitásáért, pénzügyi és ipari szervezetünk fejlődéséért folytatott nehéz és a szélesebbkörű közvélemény előtt ma még talán tekintélyes részében ismeretlen harcát feljegyzi a történelem: ez soha nem merülhet feledésbe.

Azt, ami hiba és fogyatékosság, a kormányzat valószínűleg élesebben és határozottabban látja, mint a teljes áttekintéssel mégsem rendelkező magángazdaság. A bizalom azonban, amelyet Kállay Miklós vívott ki kormánya részére aktivitásával, magasabb politikai érzékével és az erők és események helyes felbecsülésével, – állandóan gyarapodó mértékben szerepel a Kállay-kormány alaptőkéjének értékei sorában.