A történet rövid, de az eleje visszanyulik a mult színi évad végére. A nagy színház kis színésze azzal a szomoru magállapítással készült a vakációra, hogy az elmult évben alig játszott valamit és a jövő sem nagyon biztatja. Persze mindez annak köszönhető, hogy távol él a direktori kegyektől. Amelyekbe bejutni, de jó volna… Az igazgató kutyakedvelő ember… ő is… itt lehetne talán valami rést találni a szívéhez… kutyások összetartanak… S egy koradélelőtt megjött a kedvező alkalom.

Az igazgató a portásfülkében panaszolta: baj van a kutyájával - legendás dobermannal- valami csunya bőrbajt kapott szegény, ja öregszik is már, nehezebben bírja a sorscsapásokat. Egyre hull a szőre, kopik a bőre s pikkelyesedik, szenved, kedvetlen, nincs étvágya, nem segít semmi. Volt vele itt is, ott is, ajánlottak ezt is, amazt is, hiába, a baj egyre terjed, szegény állat nem tud magához térni… A portás is ajánlott ezt, azt, s mások is, a kis színész is beavatkozott- most, na most kell belelépni - s teljes hittel ajánlotta: Itasson a kutyával sört. Igenis sört! Sőt keverjen rendszeresen az ételébe sörélesztőt.
- Sörélesztőt?
- Ugy van! Bé vitamint direktor úr! – a meggyőződés láza hevítette és sűrű remények. – A fejemet teszem rá, hogy négy- öt hét alatt meggyógyul. Ezt én mondom direktor úr, én, ne tessék elfelejteni.

A direktor megpróbálta. És bevált. A kutya felépült, jókedvű lett ismét, játékos, bőre kitisztult, szőre megfényesedett, s a kis színész boldogan hallgatta a részleteket a portásfülkében: igen, semmi kétség, a direktori dobermann meggyógyult – s nyilván hozza a szerepet, hát hogyne!
- Direktor úr!- örömmel hallom, hogy…
- Igen, meggyógyult! – s kegyes jókedvvel mérte végig. – Tudja, olyan hálás vagyok magának. Valahányszor ezt a dögöt elnézem, mindig maga jut eszembe! Mondja tud ugatni? A legközelebbi darabomban kell egy két vakkantás a színfalak mögött… egy ilyen kutyaértő ember biztosan tud ugatni… magára bíznám…