A királyok is éppenúgy udvarolnak, mint bárki más emberfia. A szívnek nem lehet megparancsolni, hogy gyorsabban szeressen meg valakit pusztán azért, mert az illető viszont tetszése szerint parancsol a világnak. Senki sem lepődik meg azon, ha egy király is éppenolyan nagy becsvággyal szeretné meghódítani szíve választottjai, mint akár a legegyszerűbb magánember.

Mégis van a Földön egy különlegesen érdekes, szép táj, Normandia, ahol 1000 évvel ezelőtt egy nagy király, Hódító Vilmos, Caen városában katolikus világ akkori szellemi fejedelme - a római pápa - unokahugának hét álló esztendeig udvarolt. Ezt a titokzatos és érthetetlenül tartózkodó kisasszonyt Matildnak hívták. Matild a norman hevességgel udvarló Vilmosnak, mint férfinak, egyáltalán nem hódolt be.

A normann nép természete magyarázza ezt a furcsa magatartást, mert amit egyszer egy normann a fejébe vesz - legyen az férfi vagy nő - azt az elhatározását a világ minden erőszakos fellépésére sem hajlandó megváltoztatni. A normann lányok viselkedése éppenolyan makacs, akár a legerőszakosabb férfiaké. A női termeszet hajlíthatóságáról egész regényeket írtak már a világirodalomban össze és külön legendák szólnak arról, hogy a szerelmes férfiak ravasz és erőszakos udvarlási műfogásai mennyire le tudják a leghevesebben ellenálló nőket is szerelni. No, ez a Matild kisŹasszony bezzeg nem volt hajlítható, bármilyen becsvággyal forgott is körülötte a nagy tekintélyű király, akinek férfiasságáról, hódító külsejéről valóságos legendák maradtak fenn.

Mit volt mit tennie Hódító Vilmosnak? Olyan erőszakossághoz folyamodott, amilyen csak normann férfitől telik ki! Nem tekintett semmi udvariassági szabályra, félredobta a nők iránt kötelező gyengédség törvényeit: a hét esztendőnyi eredménytelen udvarlás után végül megunta a hosszadalmas próbát. Kezére csavarta Matild kisasszony gyönyörű fekete haját, végighurcolta a leányzót a vastag fonatoknál fogva a palota összes termein. Matild kisasszony sírt, zokogott, sikoltozott, s amikor már nem volt más megoldás: odanyújtotta kezét a királynak és az emlékezetes jelenet után nemsokára megesküdtek.

A pápa, mint a katolikus világ feje, nagyon ellenezte ezt a házasságot, mert a lélek és a szív belső vonzalmait tartotta tiszteletben, és világosan tudta azt, hogy a rokonleányka nem vonzódik Hódító Vilmoshoz. Miután azonban a házasság a katolikus egyház szabályai szerint jött létre, megváltoztatásáért már nem tehetett semmit. Hódító Vilmosra természetesen nem vetett jó fényt a pápa neheztelése, ezért a Szentatya haragjának elhárítására mindent megtett. Kedves városában, Caenban két apátságot is létesített és szebbnél-szebb templomokkal építtette be.

Matild királyné emléke azonban nemcsak Caenban maradt meg, hanem átvonult több más normann városkába is. A legősibb normann település Bayeux, ahol az utcakövek között úgyszólván fű nő, olyan csendes ott az élet és olyan nagy a nyugalom. Ezek között a csendes bayeux-i házacskák között szelíden álmodik a Miasszonyunk szép katedrálisa, amely a korai román stílusú, 12. századból való templomépületek közül egész Franciaországban kiválik.

Az itteni püspökség múzeumában még ma is látható a furcsa módon „meghódított” Matild királyné színes hímzésű szőnyege. Ugy látszik, a nehezen megnyert királyné végülis nagyon megszerethette férjét, mert ezen a hatalmas szőnyegen gyönyörű hímzések mesélik el Vilmos és Harold viszályainak történetét. A képek naiv és kezdetleges ábrázoló módszerrel, amennyire csak a cérnától telik, elmondják hőseik jellemét is, és ha egy-két jelenetet nem is lehetne pusztán a hímzésekből megérteni, - a képek fölé latin-nyelvű magyarázó szöveget is készítettek.

Normandiában azonban nemcsak Matildot nevezték királynőnek, hanem ezzel a kitüntető megszólítással látták el Rouen városát is, a normann hercegek székhelyét. „Normandia gótikus királynője”-ként ismerték Rouen városát, amelynek minden köve szép emlék Normandia nagy multjáról. A roueni Miasszonyunk-temploma a legszebb műemlék, a gótikus építészet tökéletes beteljesedése. Rouen a Seine partján épült, ahol már széles a folyó medre, hiszen közelesik a tengerhez.

Normandia tavasszal a legszebb, - az egész táj olyan, mint egy virágoskert. Ilyenkor nyílik az almafa virága s ennek a szép tájnak nagyon fontos, hogy jó termés lesz-e az almából. A normannok nemzeti itala ugyanis az almabor, amely nélkül sem keresztelő, sem halotti tor meg nem eshetik. Azonban nemcsak mulatozáskor isznak, hanem minden étkezésnél az almabor helyettesíti a vizet is. Az idegenek fanyalogva isszák, orrukat fintorgatják hozzá; de a normannok változatlanul ragaszkodnak nemzeti italukhoz és nem győzik eleget dicsérni. Senki sem tudja, hogy a zenés vígjáték, az operett nemzetközi elnevezése, a „vaude-ville”, innen származik.

A 15. században ugyanis élt itt egy almabor-rajongó molnár, aki vidám cimboráit esténként összegyűjtötte a malmába és a csípős almalé mellett vidám, pajzán dalokat énekelgettek. A molnár a Vire-völgyében lakott és a „Vaux-de-Vire”-ből lett a „vaudeville” meghatározás. A zenés, énekes vígjátékok elnevezésére ezt a kifejezést használják ma az egész világon, így származott a normandiai almaborból egy egész színpadi műfaj.

Normandia ezeréves multja hősi és dicsőséges. Lakói tulajdonképpen nem franciák, mert a 9. században Skandináviából indultak új honfoglaló útra. Az izmos legények többezer kilométert eveztek a tenger partján, amíg végre Normandia megfelelő helyet adott a letelepedésre. Harcos természetüket még sokáig megőrizték és portyázó útjaikon meg-megsarcolták a bentebbi Franciaországot, míg végülis Kr. u. 911-bett Együgyü Károly, egyességet kötött a normanokkal, vezérüknek feleségül adta a leányát, vejét pedig Normandia hercegévé nevezte ki. 1911-ben ünnepelték meg a normannok területük ezeréves fennálását.

(E. J.)