Mintha az ég is gyászolni akart volna, szüntelenül permetező esővel árasztotta el és tette lucskos-csúszóssá a Sport-utcai BSzKRt-pályát, amelyen szinte előjelszerűen, meglepő csekélyszámú néző gyűlt össze, hogy végignézze, helyesebben végigszenvedje a magyar és német kézilabda válogatott csapat találkozóját. Mert a pálya lucsokjába belefúltak azok a halvány reményeink is, amelyeket a magyar együttes tisztességes szereplése felől tápláltunk.

Nem voltak vérmes reményeink. Fodor, Otte, Mérai és Birtalan távollétével négy kitűnő játékosunk hiányzott a csapatból és talán nyugodtabbak lettünk volna, ha a kistermetű Oder helyett a nyurga Solymossi őrzi a magyar válogatott kapuját mégis arra számítottunk, hogy megközelítőleg egyenrangú ellenfelei leszünk a világbajnokoknak.

Nem így történt. A közönség szinte fel sem ocsúdott még a himnuszok ünnepélyes hangjaiból, jóformán még el sem kezdődött a játék, mikor a tétova Odor mellett már a magyar hálóba süvítettek Brüntgens, Brickmann és Theilig góljai: 4:0-ra vezettek a németek. A hatodik percben jártunk ekkor...

A közönség egyik bámulatból a másikba esett. Cziráky és Liber góljai nyomán még felhangzott egyszer a „Huj-huj-hajrá!”, de azután mozgásba lendült a német csapat gépezete, megindult a gólzápor, amely elől nem volt menekvés. Meg kellett dörzsölnünk a szemünket, jól látunk-e, valóban egy magyar válogatott együttes játszik-e a pályán, vagy csak egy edzőtársként kirendelt kísérleti csapat játszik a német válogatottal gyakorlómérkőzést.

Tunyán, álmosan mozgott a magyar válogatott, olyan lélektelenül, mintha nem az a tét forogna kockán, hogy becsülettel megálljuk helyünket a világbajnok németek ellen, hanem mintha valami barátságos mérkőzésről lenne szó, ahol sem a jó játék, sem az eredmény nem számít különösen.

A védelem kapkodott, hagyta szabadon kapura lőni a sorra kiugró német csatárokat, vagy a legjobb esetben annyit tett, hogy utánuk iramodott és kézzel visszarántotta őket. A fedezetek sem a védelmet nem támogatták, sem a csatársort nem látták el kellőképpen labdákkal, a csatárokról pedig jobb nem beszélni.

Ahelyett, hogy legalább megkísérelték volna kissé széthúzni a kemény és kitűnően tömörülő német védelmet, sorra beleszaladtak, a bolyba kétségbeesetten forgolódtak jobbra és balra, hogy lövéshez jussanak, de ha sokáig a legjobb esetben el is jutottak, ezekben a lövésekben nem volt köszönet. Érthetetlenül a magas labdákat erőszakolták a pompás mozgású Keimig hálója ellen, akkor, amikor a csúszós fű még különösen is kedvezett a lapos lövéseknek.

Mindannak, amit a magyar csapatnál, mint elképesztő hibát tapasztaltunk, pontosan az ellenkezőjét láttuk nagynevű ellenfelüknél, amely a játék egyes szakaszaiban a kézilabda magas iskoláját mutatta be.

Pontatlan beadás, lassúság, helytelen fedezés, rossz taktika, gyenge vagy kaput elkerülő lövés szinte ismeretlen fogalom volt ennél az együttesnél, amelynek minden tagja még akkor is a tőle telhető legjobbat nyújtotta, amikor a mérkőzés sorsa, sajnos, már egyáltalán nem lehetett vitás. Ekkor pedig már játékosaink egy része csak ímmel-ámmal küzdött a labdáért, s ha egy-egy német csatár lefutott mellette, legfeljebb bosszúsan legyintett, mint akinek már úgyis mindegy.

Akkor, amikor a második félidő közepe táján a szó szoros értelméből percenként hullottak a gólok a magyar kapuba, hogy szinte a megszámlálásuk okozott gondot, szomorúan tűnődtünk el azon, hová süllyedt a magyar kézilabda válogatott színvonala, amely még ez év tavaszán megérdemelten fektette két vállra a világbajnokot.

A legszomorúbb talán mégis az, hogy örülnünk kellett, hogy csak tizennégy gólt kaptunk, mert ugyanígy kaphattunk volna húszat vagy akar huszonötöt is, ha a németek három nagy lövése nem a kapufán csattan és védelmünk nem nyúl kissé túl erélyes eszközökhöz a második félidő végén, nem itt említve az ellenfél meg nem adott góljait.

Szomorúan jellemző, hogy a mérkőzés után a magyar csapat öltözőjében a szövetség két vezetője között olyan parázs veszekedés tört ki, amilyenre még a leggyászosabb futball vereségek alkalmával sem volt példa a magyar válogatott csapat öltözőjében a játékosok füle hallatára. Nem igen teremhet ott siker egy válogatott csapat számára, ahol még a vezetők között is ilyen szomorú széthúzás tapasztalható.

Egyébként álljon itt a svájci Horle-nek, a kitűnő játékvezetőnek véleménye a magyar csapatról:
- A kistermetű gyenge kapus rossz megoldás volt a magyar csapat számára, az első négy gólt, amely mellette ment egy jobb kapus feltétlenül védte volna. A magyar csapat védelme még kielégítőnek mondható a csatársor mellett, amely teljesen csődöt mondott. A szélsők nem maradtak helyükön, de ha ott voltak, akkor sem kaptak labdát. Gyorsaság, szabadrajátszás és kitörés terén a magyar csatárok sehol sem voltak.

Szomorú délután volt. Hasonló egy rossz álomhoz, amelyről reméljük, hogy soha többé nem ismétlődik meg.