A magyar malomipar mai helyzete és jövő problémái rendkívül fontosak mind mezőgazdaságunk jövő termelési lehetőségei szempontjából, mind pedig ennek a tradicionális multú, nagytekintélyű iparágnak a közgazdaságunkban betöltött szerepe következtében. Munkatársunk felkereste dr. Marschall Ferenc titkos tanácsost, a Magyar Fővárosi Malomegyesület elnökét és megkérte, adjon tájékoztatást erről a fontos közgazdasági problémáról. Dr. Marschall Ferenc, akit legutóbb a gazdasági világ egyöntetű bizalma emelt a Budapesti Áru- és Értéktőzsde elnöki székébe, a következőket mondta:

– A magyar malomipar volt az egyetlen magyar iparág, amely már az első világháború előtt világgazdasági jelentőséget ért el s elsőségét a világpiacon legfeljebb a Minneapolisban tömörült amerikai malomiparral kellett megosztania. Külkereskedelmi mérlegünkben ez a korszak mindig a magyar lisztet látja az élen s a Budapestre központosított nagyüzemű gyár malomipar, valamint a Tiszavidéken virágzó középüzemű malomipar a monarchia közös vámterületének szükségletén túl ellátja liszttel az emberiség kenyérfogyasztó részének úgyszólván valamennyi jelentős területét.

– Trianon egycsapásra véget vetett ennek a helyzetnek és meghozta a virágzó magyar malomipar fájdalmas hanyatlását. Az ország történelmi területének 28.6%-án a malomipari kapacitás kereken 60%-a maradt vissza s így a fogyasztópiacait vesztett malomipar túlméretezetté vált. A lisztkivitel lehetőségei pedig évről-évre csökkentek, amint a világgazdasági fejlődésben az önellátási irányzat vált uralkodóvá. A nagy válság beköszöntésekor a malomipar válsága is akuttá vált. Csúcspontját ez a válság éppen a második világháború küszöbén érte el, amikor a Molinum-szerződés létrehozásával és a malomipari zártszám bevezetésével a kormány megtette az első jelentős lépést a racionalizálás felé.

– A megoldás kettős lehet. Az egyik, ami nélkülözhetetlen követelménye a magyar malomipar egészséges fejlődésének, a racionalizálás, vagyis az életképtelen és a modern termelési módszerekkel lépést nem tartó üzemegységek kiselejtezése és az így felszabaduló termelőerőknek más közgazdasági feladatokra való átállítása. A másik pedig a külföldi piacok visszahódítása, vagyis a magyar föld gabonafeleslegeinek liszt formájában való értékesítése. Míg az első feladat az autonóm magyar gazdaságpolitika hatáskörébe tartozik, a második feladat csak kereskedelempolitikai úton, tehát külföldi gazdasági partnereinkkel együttműködve oldható meg.

– Időszerűnek lehet-e nevezni a háborús viszonyok között ezeket a feladatokat? Az elsőt – nevezetesen a magyar malomipar racionalizálását – nemcsak lehet, de egyenesen kívánatos a mai rendkívüli helyzetben megoldáshoz siettetni, hiszen éppen a háborús gazdasági politikának állnak az ehhez szükséges hatalmi eszközök a rendelkezésére és éppen a háborús gazdasági helyzet az, amikor a racionalizálás szociális kihatásai surlódásmentesen oldhatók meg. A második feladat időszerűsége persze elsősorban a közellátási helyzeten múlik s nagyvonalú megoldáshoz a magyar lisztexport kérdése nyilván csak a háború befejezése után lesz elvezethető, amikor már ismerni fogjuk Európa és a környező világ új politikai térképét.

– Addig is időszerű azonban a feladat annyiban, hogy fel kell készülnünk a magyar malomipar új világgazdasági szerepkörére, tehát a műszaki fejlődés és a minőségi termelés színvonalát meg kell őriznünk. Ehhez töretlen anyagi erő, egészséges árpolitika, a megújítási beruházások lehetővé tétele szükséges, vagyis röviden a malomipari termelés egyensúlyának helyreállítása. Ez nem magángazdasági, hanem közgazdasági követelmény, ami a nemzeti vagyon egyik jelentős szektorának a biztosítását célozza.

– A magyar malomipar jövője tehát így foglalható össze: a mai helyzetet racionalizálás útján egészségessé kell tenni; a közgazdaságilag kívánatos üzemi egységek gazdasági erejét meg kell őrizni és fel kell fokozni s így felkészülve kell elébe tekinteni annak a nagyjelentőségű új feladatnak, ami majd a háború befejezése után a világpiacon a magyar malomiparra vár.