Az élő bizonyára nem okozott ennyi bajt, az ábrázolt azonban magába sűrítette a vaksiság és nehézkesség összes átkos tulajdonságait, így vált jellegzetessé, enyhén komikussá, de nagyon rokonszenvessé is, így vált művészivé. A Kosztolányi-humor mindenekfelett rokonszenvünket ébresztgeti. Alakjai, versben és prózában, nagy regényben és pársoros kis képecskében az ütődöttek, az esettek, a mélység örök elítéltjei, akik valahogy mégis jól érzik magukat lehetetlen állapotukban. Nem megalázottak, csak alázatosak, nem megbántottak, csak bánkódók, de mindebben sem túlságosak.

Az ő koldusa nem összetört, hanem „szigorú”, pontosan ötnapos szakállt visel, sem többet, sem kevesebbet, „a koldulást bizalmi kérdésnek tekinti”. Azt mondja: nyolcvanöt, vagy sechsundsechzig, trente-trois, kedélyes bohémséggel a nyelvek válogatásában, szigorú pontossággal a kért összegben. „Számolt, összeadott, kivont, fizetett. Szabott árak. Pontos kiszolgálás.”

A másik kéregető már egyenesen tőle tanult stílust: kalapja szalagján tárgyilagos cédula közli: „91 éves vagyok. A hegedű is eladó.” A konflisló, amit figyelmére méltat, „ideges”. „Mekkora feje van és mennyire tud búsulni.” Mit is adhatna más tanácsot a gazdájának, mint hogyha rohama van a szegény Csillagnak, kösse be a fejét vizes törülközővel. Az autó viszont vadállatokra emlékezteti, macskatalpon suhanó, váratlanul bődülő tigrisekre; kérlelhetetlen komolysággal viszi végig a képzettársítást.

A bérautó „vadállat, mely hivatalba jár s eltartja gazdáját”, az autóbusz ősvilági szörny, a teherautó pedig már szelíd tehén, esténkint a kapu előtt elbődülve várja, hogy megitassák két vödör „jó friss” benzinnel. Az állatkert lakóiról kritikát ír, mit is írhatna mást, a telefonja néha beteg és rettenetesen egyedül érzi magát az üres lakásban, az írógépe olykor félrebeszél és szánkót üt le betű helyett, kalapjával meglehetős rossz viszonyban van, mert hencegő, üres egyéniségnek tartja ott a magasban, kopott kabátját ellenben a szegény öreg szolgán még az elajándékozás után is dédelgeti.

Ez a humor, amint látjuk, a személyes kapcsolatból fakad, amellyel ő élőket és életteleneket, „embert és világot” magához fűzött, a körülményes gondosságból, amellyel számbaveszi legmeglepőbb tulajdonságaikat is, a szánalomból, amit keltenek benne és a mulatságból, amire utalásainkat emlékeztetik, a realizmusból, mely feléjük hajtja és a költészetből, melyre ihletik, a lehetőségekből; amelyek bennük rejlenek és a lehetetlenből, amelyre figyelmeztetnek, az életből, ahonnan vétettek és az elmúlásból, ahová készülnek.

Ez a humor az érző emberé, aki gyengéden veszi számba az élet apróbb-nagyobb nyomorúságait és a fölényes intellektusé, amelyik meg tudja őrizni tartózkodását, figyelő érdeklődését és semmitől sem irtózik jobban, mint az érzelgősségtől. Olyanvalaki humora ez, aki számára a megtépett ember modell is, s műértő szemmel igazít tépettségén, hogy tökéletesebb legyen a hatás. A stílus humora az övé és mindenekfelett a stílusban nyilvánul, az írás mosolygó árnyalataiban.

Kosztolányi írásmodorában mindig van valami rejtett, fojtott, visszatartott irónia, a mondatok bár pontosak, éppen logikus rátalálásukkal különféle sousentendu-ket sejtetnek, játszanak a megtalált értelemmel, a felébresztett képzetekkel, a fogalmak elvont tartalma és gyakorlati érteke közötti különbséggel. A borbély egy reggel „alkalmi vételt” kínál beszappanozott kliensének és a józan, szakszerű, kereskedelmi kifejezés mögül váratlanul egy kőszáli sas bukkan elő áruként. Borbély, aki kőszáli sast árul - a groteszk ellentét még akár Sipulusz ötlete lehetne; az alkalmi vétel és a sas burkoltabb, csöndesebb, stilisztikai széthúzása már a kényes írásművészt dicséri. A „Huszadik század” boltjának felesleges anyagraktárát Karinthy szállíthatta volna, a különleges kívánságokról, mint macskarepesztő, nyakkendőzsír, késvágókés, nem is beszélve.

Az utolsó mondat jelzői azonban csak Kosztolányi ízlésének patikamérlegén kerülhettek egymás mellé. „Miután ezekkel a legnagyobb sajnálatukra nem szolgálhattak, emelt fővel, sértődötten távoztam”. Íme, a pöffeszkedő és megalázkodni kényszerülő technikai civilizáció, íme a jóleső bosszú, az édes felülkerekedés, íme a képzelet, az egyén diadala néhány ártatlan szóba sűrítve! Végre egyszer a világ van zavarban, kér bocsánatot és mi távozhatunk emelt fővel, sértődötten, meg nem bocsátva.

Stílusának humora tehát, hogy szürke szóval fedez drámát, zűrzavart, nyomorúságot, a kifejezés közönyével ellensúlyoz dúlt és áradó érzéseket, a művészet önzésével fékezi a rázúduló életet. „Egy ember alszik az utcapadon. Rongycsomó, melyben szív található, tüdő, máj és velő.” Anatómiai leltár, hogy elfelejtsd, hogy el bírd viselni, félig fagyott embertársadról van szó. Szájából ömlik a pálinkabűz, ha megszólal, részeg motyogás a beszéde, dülöng a ködben a legközelebbi pálinkásbutik felé. Az egész hallatlanul mulatságos és olyan, mint a lidércnyomás. A külvárosi boltban, ahová betévedt, minden van, ahogy a tulajdonos „fájdalmas mosollyal” bizonygatja.

És valóban van csíkos férfiing a cselédágyneműek anyagából, készen kötött pöttyös nyakkendő, kaucsukgallér, rekedt
csörgő, hektikus labda, rozoga burgonyanyomó, ásatag élelmiszer, ponyvafüzetek - a kegyetlen, találó, kacagtató leltár mögött gubbasztva bújik meg a fájdalom. Az ételhordóból a járdára ömlött fogásoknak nekiül valaki, a bicskájával lassan, tempósan felszedegeti és megeszi. „Káposztafőzelék volt, borjúföltéttel s túrósmetélt. Sajnos, a kenyér hiányzott hozzá.” Nihil est ab omni parte beatum. A járókelők körüljárják és nézik. „Nincs nagyobb gyönyörűség; mint evő embert szemlélni.” És a kis tragikomédiának ez az egyszerű címe: „Ebéd.”

Túlozni a létekben, képzeletben, az emberek iránti jóindulatban, az élőlények elvarázsolásában, az élettelenek feltámasztásában, a mindennapok tündéri átvilágításában, a különcségek, furcsaságok, a lehetetlen értékelésében és sohasem, egy árnyalattal, egy hibás hangsúllyal, egy félrecsúszott, erőltetett jelzővel sem túlozni a szavakban - ebben áll Kosztolányi humora, vagy ha jobban tetszik, költészete.
Halász Gábor