Hegyicsapatok

A magas hegységekben folytatott harc mind a parancsnokokkal, mind a legénységgel szemben magas követelményeket állít. Különlegesen felszerelt és kiképzett hegyicsapatok vívják meg itt a küzdelmet, amely nem egy, összefüggő csata, hanem apró, részletharcokból áll. Jellegzetes, hogy itt kevés az út, az is rendszerint inkább csak csapás vagy ösvény: igen néha az utánpótlás! A legnagyobb küzdelmet a mostoha időjárással és a nehéz tereppel kell folytatni.

A hegyi harc észrevétlen előnyomulás után meglepetésszerű támadásból ált, egy-egy fontos hegygerinc birtoklása döntő jelentőségű lehet. Nem találunk zárt arcvonalat, a vízmosások és erdős rengetegek világában ez nem is lehetséges. Kis egységekből önállóan harcolnak: egy-egy hegyiszázad egymástól 10-15 kilométerre is elkerülhet. Ezért minden egységet önálló harcokra képesítenek, sok tűzfegyver, géppuska és meredek röppályájú aknavető van mindenütt. Fontos kiképzési ág a síelés; télen ez a csapat kerül fölénybe, amelyik jobban ért ehhez a mesterséghez is!

Hegymászóbakancs, húzókötél, bot, csákány, ellenzős sapka, gyapjúfehérnemű, érmelegető, fülvédő, fehér burkolólepel tartozik minden hegyivadász felszereléséhez, hogy a különleges természeti viszonyoknak megfelelhessen. A lőszert és élelmet málhásállatok viszik a katonák után, ezek a legkeskenyebb hegyiösvényeken is biztonságosan közlekednek.

Az összeköttetésekre fény jelzőállomások és rádiók szolgálnak, távbeszélő vonalat nem igen fektetnek. A főharcmód a támadás, amelyet merészen kell végrehajtani, mert a tétovázókat elsőnek a hegy győzi le... A védelem csak egyes fontos helyek tartására szorítkozik, nem lehet minden hágót, minden kis átjárót tartani. A védőállás félkör forma, a középrész elé keresztbe lehet lőni. A hegyicsapatok gyalogságból a felderítés céljaira kisszámú lovasságból, hegyiágyúkkal harcoló tüzérségből és hegyi műszaki csapatokból állnak. Kemény, nehéz szolgálatot végeznek a havasi gyopáros, ellenzős sapkájú hegyivadászok!...

Az egészségügyi szolgálat

Nemcsak a megsebesült katonának, hanem az egész hadseregnek érdeke, hogy a sérült bajtárs minél előbb visszanyerje egészségét. Az egészségügyi szolgálat feladata ez! Minden harcos zsebében ott van az elsősegítség-nyujtáshoz szükséges sebkötöző-csomag, amellyel önmagát köti be vagy bajtársa látja el ezt a feladatot. Minden alakulatnál ott vannak a különleges kiképzést nyert sebesültvívő-járőrök, vannak külön egészségügyi katonák is.

Hordágyakkal ők viszik hátra a sebesült honvédet a közvetlenül a tűzvonal mögött tartózkodó orvosokhoz, akik szakszerűen bekötözik a sebesültet és kocsin, sebesültszállító gépkocsin irányítják a hátrább települt nagyobbszabású egészségügyi szervezethez. A sebesültek foka szerint osztályozzák itt a katonákat és vagy tábori kórházakba irányítják őket, vagy vonattal a hátországba küldik gyógykezelésre. Ha szükséges, sebesültszállítórepülőgépek is rendelkezésre állanak erre a célra.

Hatalmas szervezet dolgozik azon éjjel-nappal, semmi fáradságot nem kímélve, hogy a megsebesült harcos mielőbb felépülhessen. A katonaorvosok gyakran az elsővonalba is kimennek, hogy segítséget nyujtsanak a súlyosan sebesülteknek. Különleges egészségügyi csapatok, kórházvonatok és kórházhajók, vasúti kocsiba szerelt röntgenállomások, mozgó fogászati-csoportok, fertőtlenítő- és fürdőgépkocsik, bakteriologus-csoportok, hatalmas egészségügyi anyagraktárak gondoskodnak arról, hogy a harcolók egészségügyi ellátásához minden meglegyen.

A Vöröskereszt kitűnő szervezete kórházvonatokat, tábori kórházakat állít fel. Külön orvosokkal és vöröskeresztes ápolónővérekkel siet a hadsereg támogatására. A honvédegészségügyi szolgálat mintaszerű. Katonaorvosaink szakértelme, lelkiismeretessége köztudomású tény; a korszerű egészségügyi berendezések és eszközök szakavatott kezekben vannak a drága, magyar élet megmentésére!....

A híradócsapatok

A hatalmas kiterjedésű hadműveleti területek, a magas létszámú csapatok, a gyorsan váltakozó harci helyzet, a nagy füst és por, igen megnehezíti a csapatok vezetését. A híradócsapatok feladata, hogy összeköttetést teremtsenek az egyes parancsnokságok, illetőleg a parancsnokságok és a csapatok között. Rendkívül nehéz feladat ez! Ennek érdekében rengeteg ember, állat és műszaki eszköz működik: de az összeköttetésnek mindig meg kell lennie. A hírvivők gyalog, lovon, motoron, gépkocsin, sőt repülőgépen közvetítik a parancsokat, hozzák a jelentéseket. Még most is használatos a postagalamb és a jelentésthordó kutya, néha egyedül ők maradnak meg parancsok továbbítására...

A modern technika minden vívmányát beállították a műszaki híradás szolgálatába. Mindenki jól ismeri a telefont; ezt táboriformában igen gyakran felhasználják a hadsereg szolgálatában. A postai és vasúti forgalomban használatos Morse-távírást is felhasználják, de van géptávíró is, ahol zongorabillentyűkre emlékezető szerkezettel körülbelül ezer szót továbbítanak óránként. A rádiót megtaláljuk a legkisebb felderítőjárőrnél csakúgy, mint a legmagasabb parancsnokságnál. Igen fontos és jó összeköttetési eszköz; nagy hátránya azonban, hogy az ellenség is lehallgathatja. Az ellenséges rádióforgalom zavarására különböző „zavaró” készülékeket állítanak be.

A hadseregben levő rádiókat egyaránt lehet adásra és vételre is használni. 500 métertől 1000-1500 kilométerig halnak a különböző fajtájú készülékek. A fényjelző készülékekkel különösen éjjel és magas hegységekben érnek el jó eredményt. A fénytávbeszélőkészülék is kiváló összekötő eszköz. A földi csapatokon kívül a repülőgép és a tengeri egységek közötti összeköttetés is igen fontos. Erre a célra a különleges jelzőeszközökön kívül rádiót használnak.

A sokfajta híradóeszközt egymásbakapcsolva alkalmazzák. Mindig, minden csapattal meg kell az összeköttetésnek lennie. Ezt a híradókatonák szakavatott munkája és semmiféle veszedelemtől vissza nem riadó elszánt cselekvése biztosítja!...

A lángszóró

A gyalogosok és rohamutászok egyik félelmetesebb hírű fegyvere a lángszóró. Ez tulajdonképpen fecskendő, amely égő anyagot lövell az ellenséges célra. A gyúlékony anyagot háton levő tartályban viszik a lángszóróskatonák, az anyagot nitrogén vagy oxigén segítségével préselik a lángszóró csövébe. A cső végén gyujtószerkezettel lobbantják lángra a gyúlékony anyagot. Ennek hőmérséklete meghaladja a 2000 C-fokot, e borzalmas hő hatására a legtöbb anyag - még a beton és a vas is - megolvad vagy elég. Hogy a kezelő emberben kár ne essék, azbesztruhát, kesztyűt és álarcot hord. A legkisebb lángszórókat egy ember viszi, ezeknek tartályaiban 10-15 liter égőanyag van.

A lángsugarat 25-35 méter távolságra, mintegy 20-25 másodperces egyhuzamú tűzcsapásra lehet felhasználni. Alkalmas szerkezet segítségével természetesen egy-két másodperces megismételt lángcsapást is lehet alkalmazni. A nagyobb lángszórót két ember viszi, a 100 liternyi égő anyagot 70-80 méterre, közel egy percnyi időtartammal lehet kilövellni. A lángszórót támadásban használják, de ellenséges rohamok elhárítására is kiválóan megfelel. A betonerődök elleni alkalmazása állandó jellegűnek mondható. A harckocsiba szerelt lángszóró is félelmetes fegyver.