Irta: Bangha Imre

Az első világháborúban a kifogyhatatlan katonahumor zamatos tréfákban számolt be arról, hogy miféle elméleti vizsgáknak kellene a hadsereg különböző funkcionáriusait alávetni soronkívüli rátermettségük kimutatására. A tréfákat elhagyom, de a gondolatot felkapom. Képzeljük pl. el egy olyan elméleti vizsgát, amely a világtörténelem legnagyobb államférfiait és hadvezéreit idézi katedrája elé és azt a tételt adja fel nekik, vajjon miként kellene a békét megszervezni. Azt, hogy a valóságban majdnem nehezebb jó békét teremteni, mint győzni, azt az első világháború és a páris-környéki békék világosan bebizonyították.

Ha itt a kérdésnek csakis gazdasági oldalát szemléljük, azaz a békekötések politikai vonatkozásait elhanyagoljuk, szembeötlik az éles különbség.
A háború könyörtelenül szolgálatába állítja a közgazdaságot, míg a béke éppen megfordítva kiszolgálja azt. A háborús célok között a politikai kérdések mellett ott szerepelnek a gazdasági hatalmi vágyak, a gazdasági imperializmus is, párosulva az ellenfél gazdasági elnyomásának a vágyával.

Ugyanezt tervezték a páris-környéki békék is.
Eredménnyel? Igen: agyonkínozták Közép-Európát, de gazdaságilag megkínozták – bár nem annyira – önmagukat is és a revánsháború sokkal gyorsabban bekövetkezett, mintsem gondolták. A békekötések nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is megbuktak. Éppen ezért remélhető, hogy a szörnyű tanulságokat a jövőben figyelembe veszik.

Amint a háború legtöbbször váratlan hirtelenséggel tör ki, úgy a befejezése is máról holnapra megtörténhetik.
Mindkét körülmény az előkészítő tervek és intézkedések sokaságát teszi szükségessé. A békegazdálkodásra való áttérés katasztrófális zavarokhoz vezetne, ha elmarad a lehetőségek előzetes átgondolása, lerögzítése és több változatban való előkészítése.

Ha a két világháború időszakát tekintjük, az az érzésünk, hogy a világ többé-kevésbé megtanulta a háborús gazdálkodás technikáját. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy minden kifogástalanul működik, mert ami nincs, azt elővarázsolni nem tudják, de általában mégis tudnak a pénzzel bánni, küzdenek annak elértéktelenedése ellen, előteremtik a termelés fokozásához szükséges eszközöket.

Sokkal nyugtalanítóbb a kép a békegazdálkodásra való átmenetet illetően.
Megnyugtató példa erre vonatkozólag egyáltalán nem fekszik előttünk. Hisz a világgazdaság válságról-válságra vonaglott az utolsó 25 évben a győzők oldalán is! Lesz itt tanulság-vétel?

Ha saját feladatkörünket szemléljük, arra kell majd törekednünk, hogy a békére való átmenet idején minél előbb megszervezzük a belső életet és így belső politikai zökkenőktől mentesüljünk, ugyanakkor pedig kifelé gazdaságilag és szervezetileg oly erősnek mutatkozzunk, hogy a világgazdaság keretén belül kezdettől kedvezőbb helyet foglalhassunk el.

Az első kérdésre nézve békeidőben nagyobbméretű közmunkák kiadása szokta legjobban megélénkíteni a gazdasági életet.
Ezek mellett más munka is megfér, a pénz tovább forog, a jobb kereseti lehetőségek mellett a magánigények is kielégítést nyernek. Inséges időkben viszont ez önmagában nem elég. A közmunkák rendszerint nem annyira terjedelmesek, hogy a gazdasági vérkeringést önmagukban megindítsák, másrészt a pénz- és nyersanyagszükséglet, a termelési eszközök és szállítási lehetőségek ezer akadályként jelentkeznek és csakis mindezeknek a tényezőknek szerves, harmónikus rendezése biztosíthatja a sikert, a háborús közgazdaság zökkenőmentes átállítását.

Honnét a zökkenő?
Az átmenet az egyik gazdálkodásból a másikba gátszakadásszerűleg jelentkezik, vagy úgy, mintha magas légnyomású helyiségből egyszerre légüres térbe perdülnénk. Ami eddig hiányzott, abból egyszerre sok van, amiben bővelkedtünk, az egyszerre leáll. Tegnap még minden eszközzel hajszolták a háborús tömegtermelést és a pénz nem vitt szerepet, holnap megszűnik a nyomás, gránát többé senkinek sem kell, a vékony erszényű munkanélküliek tömege pedig nem vásárol semmit, a foglalkozásnélküli tömeg a gazdasági kérdést az utcára tereli. Igy volt ez 1918-ban.

Az átmeneti gazdálkodás eredményes megoldása lényegében a központi akaraton áll, vagy bukik, amely akarat kötelességének érzi azt, hogy az életet ugyanúgy megszervezze, mint ahogyan a háborús gazdálkodást megszervezte. A termelést továbbra is magas nyomás alatt kell tartania, a tempót csak fokozatosan enyhítheti. Ez a bátorságos központi akarat hiányzott a mult háború végén, amikor a takarékosság jegyében túl korán zárták le az élet csatornáit. Félő, hogy ez történnék a jövőben is, ha a pacifista elernyedés lépne előtérbe, mielőtt a dübörgő háborús gépezetről elővigyázatosan leszállhattunk volna.

A kérdés szervezeti felépítésében első helyen a pénz biztosítása áll.
A finánccsodát újból meg kell ismételni, miért is a béke kezdete egy ideig még fokozni fogja a háborús eladósodást. Annál inkább el kell mindent követni, hogy többtermeléssel pótoljuk a túlkiadásokat. Ehhez szorgalom és munkafegyelem kell és sok produktív befektetés. Sorrendjük pedig ne szállóigéket kövessen, hanem vegye előbbre azt, amire a másik munka tovább épít. Szervezéssel küszöbölje ki vagy csökkentse a termelés kockázatát és ezáltal is növelje annak hozamát.

Gondolatmenetünkben nem vállalkozhatunk arra, hogy a konkrét adatok bő birtoka nélkül papirostervet vázoljunk az átmeneti gazdálkodás számára. Mégis néhány szempontot elméleti alapon is fel lehet említeni a több évre terjedő gazdasági terv felépítésére. Több évre kétségtelenül azért van szükség, mert egy év alatt nem lehet a nagyterjedelmű munkálatokat lebonyolítani és a hitelműveleteket is akként konszolidálni, hogy kamatszolgálatuk a többtermelésből visszafolyék.

Hogy a kérdést leegyszerűsítsük, gondolkozzunk először autarchikus alapon.
Tehát úgy, mintha nem kellene a külföld mindent elsöprő dömpingjével számolni. Mint már említettem, első helyen a pénzszükséglet biztosítása áll, mert ez olajozza meg az egész élet futószerkezetét, de nem olyan értelemben, hogy pénz első személyben és valami önkényes magasságú összegben, hanem annyi pénz, amennyi kifejezi az egész terv gazdasági erejét és szükségletét. Tehát csak annyi pénz, amennyi a munka megkezdéséhez elegendő és a többletmunkák ellenértékéből a tervezett időkben visszatérül.

A második lépés a termelési eszközök számbavétele, azok fejlesztése és arányosítása a feladat mértékéhez képest. Ezek között legelső helyen az energia biztosítása áll, mert az energiaellátás az erőfeszítés felső határát szabja meg.

Következik a szállítás kérdése, azaz a közlekedési vonalak és eszközök nagyvonalú megszervezése. Enélkül akadozik a termelési apparátus, sok cikk romolhatik el és igen nagy belső anyagtartalékolást, tehát kamatveszteséget tesz szükségessé.

A közvetlen termelési eszközök, a mezőgazdasági és gyári berendezések fejlesztése és racionalizálása, valamint a béketermelésekre való átállítása következik (aminek elősegítésére kívánatos a külföldi követelések igénybevétele). Itt említjük meg a földnek kincseit és a vegyiipart, amelynek egyrészt a belső szükséglet feltétlen kielégítésére, másrészt a kivitel lehetőségeire kell tekintettel lennie.

Hogy a termelés mily cikkekre terjedjen ki.
Azt is legnagyobb részt kezdetben a kormányzatnak kell megszabnia és megrendelőként, sőt közvetítő, gyűjtő megrendelőként kell fellépnie. Itt egyfelől nagyarányú közmunkákra (pl. viziutak, budapesti gyorsvasút, öntözés, elektrifikálás, stb.), másrészt azoknak a közszükségleti cikkeknek akciószerű előállítására gondolunk, amelyek a háborúban kifogytak. Ezek között szerepelnek a háztartási, ruházati és kényelmi cikkek, mezőgazdasági eszközök, forgalmi eszközök és különösen az építési anyagok.

Külön csoportot képez a lakástermelés.
Egyrészt kislakások formájában, másrészt oly magánépítkezésekben is, amelyek kisebb vagy nagyobb tőkék befektetését is célozzák és a háború miatt elmaradtak. Ez a tétel különösképpen a szociális követelmények jegyében fog állani.

Az így adódó munkamennyiséget a gyárak szemszögéből is külön-külön kell mérlegelni, úgyhogy lehetőleg minden gyár – bizonyos átállítással – folytathassa üzemét, másrészt már most tisztában legyen azzal, hogy mily irányban kezdheti el béketermelését. Ennek a kérdésnek a megoldásában a vállalatok kezdeményező öntevékenysége vigye a vezérszólamot.

Egészen különleges helyet foglalnak el a kimondottan hadiiparok.
Visszaemlékezem 1918 december elejére, amikor a győri ágyúgyár minden gépén és a gépek között is magasan felhalmozva hevertek a részben kész munkadarabok, miközben az óriási csarnokokban halotti csend honolt, a munkanélküliek tömege pedig az utcát lepte el. Már most azt kell tudni, hogy hasonló gyárakban mely cikkek gyártandók tovább, hogy a békehadsereg felszerelését képezzék, mely cikkek kanyaríthatók át békehasználatra, pl. motorok és mely félig kész cikkek raktározandók el avégből, hogy valamikor a gyártás újbóli megkezdésénél a munka az egész vonalon egyszerre felfűzhető legyen.

Az átállás a mérnöki személyzetben is bizonyos kiegyenlítést fog szükségessé tenni, amit ugyancsak központilag kell megszervezni.

Fontos és kényes a munkáskérdés.
Már előre elő kell készíteni a munkahelyeket és a leszerelteket helyükre irányítani. A katonák kapjanak bizonyos időre fizetéses szabadságot oly alapon, amely a gyors elhelyezkedést erősen ösztökéli. Ne maradjon munkátlan kéz és a világért se lazuljon meg a munkafegyelem, mert szociális jólét csakis többtermelés árán teremthető elő.

De ismétlem, ez a lüktető gazdasági élet csak akkor következhetik be, ha megvan az erős állami akarat és hatalom az erőteljes élet fenntartásához.
Ebben a hangulatban a magánosok és vállalatok is a bátor teremtésben, nem pedig a lemondó leállásban, vagy jobb idők bevárásában látják érdeküket. Ekként a többtermelés hamar amortizálja az indulási költségeket. A harmincas évek válságai eléggé kimutatták, hogy amíg magánosoknál helyes lehet a könyörtelen takarékosság a csőd elkerülésére, a közgazdaság nem tűri a termelés teljes leállítását és a munkaórák elpazarolását, anélkül, hogy az éppen a megfordított eredményre ne vezessen.

Gazdasági tervünkben tekintetbe kell venni azt, hogy mit termel a külföld igen olcsón, valamint azt is, hogy saját termelvényeink közül mit értékesíthetünk legjobban az országon kívül.

Szükséges, hogy az egyes belföldi iparok és termelési ágak szervezetten álljanak az óriási konkurrencia nyomásával szemben, maga az ország pedig ugyancsak szervezetten állja a belföldi gazdasági frontot, azaz tartsa fenn az életet, a külföldről pedig csak fokozatosan eressze be mindinkább táguló mértékben mindazt, amire szükségünk lesz és amit a háborúban nélkülöztünk. Csak az ne történjék velünk, hogy iparunk a külföld olcsó árai miatt rövid időn belül letörjék, mezőgazdaságunk pedig a tengerentúli versenyen bukjék el. Ha gyáriparunkat egészségesen fenn tudjuk tartani és így népességünk valamennyi tagját emberhez méltó bérhez juttatjuk, akkor a mezőgazdasági termelésünk igen nagy része is itthon talál oly piacot, amelyet már nagyobb szállítási költségek sem terhelnek.

A fenti eszmefuttatás márcsak a helyszűke miatt is csak felületileg érinthette a felmerülő problémát, annak szerves és mélyremenő előkészítése – az érdekeltségek bevonásával – amugy is nagy felelősségű kormányzati feladat. Végrehajtása pedig a kialakult helyzettől és a napi tényezőktől fog függeni. Annál örvendetesebb, hogy mind több jelét látjuk annak, hogy a kérdéssel foglalkoznak, mert a békegazdálkodásra való átmenet csak akkor lesz eredményes, ha csiráit már a háborús gazdasági intézkedések keretében megérlelik.